Ahová ők betették a lábukat, ott fű nem nőtt. Nemcsak egymást tudták osztani, hanem a legváltozatosabb módon voltak képesek lerombolni környezetüket, házakat, hajókat, kocsikat, néha egész utcákat. Fogalommá vált keménykalapjuk, a „kakukktánc” nevű indulójuk, egyikük már-már bosszantó naívsága és legörbült szájú sírása, míg a másik atyáskodó eleganciája, majd kétségbeesett, segélykérő tekintete társa kivédhetetlen akcióinak elszenvedőjeként. Miközben örök barátok maradtak – filmen és filmen kívül egyaránt.
Stan Laurel és Oliver Hardy – vagy ahogy nálunk ismerik őket: Stan és Pan. Közel száz filmet forgattak együtt, milliókat szórakoztattak és szórakoztatnak ma is képtelenebbnél képtelenebb jeleneteikkel, a legkülönbözőbb környezetekben: nagyvárosban, idegenlégióban, az oxfordi egyetemen, bikaviadalon, cigánytáborban, havasokban, kórházban, házépítés közben, fegyenctelepen…Állandóan bajba kerültek, de szorult helyzeteikből rendre kikerültek – méghozzá éppen kétbalkezességük révén.
Készült róluk egy film 1957-ben, nem sokkal Hardy halála előtt. Az egykori dagi már csontsovány volt, de még nevetett, míg Laurelen látszott, hogy barátja eltávozásával az ő életének is vége – még akkor is, ha 8 évvel éli túl őt. De még ezen a felvételen is érződik, hogy milyen jól érzik magukat együtt.
Külön utakon kezdték pályájukat. Stan, aki Angliából érkezett ugyanazzal a hajóval Amerikába, mint Charlie Chaplin, kezdetben rossz fiúkat játszott, fekete festékkel körül mázolt szemmel, fején simlis sapkával, a háziasszonyok réme volt. Pan, aki táncos-komikusként lépett először színpadra, a filmvásznon egy kis fehér-szürke kutyával tűnt fel. 1926-ban Hal Roach szerződtette mindkettőjük egy filmhez, és ő jött rá, hogy remek párost alkothatnak. Nem is váltak szét többé.
Filmjeikben, amelyek között olyan klasszikusok vannak, mint A sivatag fiai, a Fra Diavolo, vagy az Oxfordi diákok, nem volt olyan társadalom-kritika, mint a Marx-fivéreknél, a burzsoá erkölccsel szembeni gyilkos irónia, mint Chaplinnél, vagy olyan szürreális humor, mint Buster Keatonnál. Ők „csak” nevettettek”, ebben viszont igazán nagyok voltak. Sok pályatársukkal ellentében ők szerencsésen át tudtak lépni a némafilmből a hangosfilmbe. A börleszk számos klasszikus gegje származik tőlük: Stan házépítés közben a vállán cipel egy hosszú-hosszú gerendát, amelynek a végén is ő van; egy szakadék felett egy függőhidon cipelnek egy zongorát, miközben a híd egyik végén egy gorilla közeledik hozzájuk; Pan szerelmi bánatában a Szajnába akarja fojtani magát, és elvárja barátjától, hogy kövesse őt a halálba, Stan azonban mindig elodázza az ugrást, miközben a vízben egy cápauszonyt látunk fel s alá siklani; az idegenlégióban büntetésből ők mossák az ezred szennyesét, amely hegyként tornyosul előttük: Stan felmászik a szennyeshegy tetejére és onnan hoz le egy darabot; az oxfordi park labirintusába keringenek, mert az irányjelző a kezükben maradt – és még sorolhatnánk.
Roach-nál 1940-ig dolgoztak, majd átszerződtek a XX. Century Foxhoz, de ott már nem tudták hozni korábbi sikereiket. Éveken át kabarékban léptek fel, a II.világháború után a brit szigeteken is turnéztak, végül 1952-ben készítették el utolsó filmjüket, az Atoll K-t, amely teljes csőd volt. Kultuszuk azonban megmaradt, főleg Európában. Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában ma is működnek rajongó-klubjaik, fesztiválokat is rendeznek a tiszteletükre. Olaszország pedig egészen különleges helyet foglal el e téren: még a 30-as évek végén kitaláltak egy zseniális szinkront, amelyben Stan és Pan angolos kiejtéssel és hangsúlyozással beszél olaszul. Mauro Zambuto adta Stant fejhangon (holott eredetileg neki volt a mélyebb hangja), Pan megszólaltatója pedig nem kisebb művész lett, mint Alberto Sordi. Az olasz nézők a mai napig az ő hangjukon hallják a „Stanlio e Ollio” párost.
Hogy mi volt a sikerük titka? Ezt maga Pan magyarázta el egyszer: „A világ tele van Laurelekkel és Hardy-kkal. Anyám panziójában láttam gyerekkoromban egy balfácánt, akit soha semmi baj nem ért, és mellette egy nagyokost, aki nagyobb balfácán volt, mint a másik, csak tudott róla…” Stan viszont úgy vélte, hogy „az emberek érezték, mennyi szeretettel csináltuk”.
A „sovány”, aki soha nem heverte ki a „dagi” halálát, azért élete végéig nem vesztette el humorát. „Aki sírni mer a temetésemen, azzal soha többé nem állok szóba” – mondta állítólag halála előtt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.