GNL911

Közel két évvel ezelőtt jártam utoljára Szlovákiában/Felvidéken, akkor is, most is, zeneügyben, a Djabe-turné krónikásaként. 2015-ben, éppen születésnapomon, augusztus 1-én léptünk fel a selmecbányai várban (azért mondom így, mert egy közös angklungozást kaptam tőlük ajándékba), most pedig Losonc az úti cél, ahol az egykori zsinagógában hangzanak fel a szabad hangok.

Azóta persze sok minden változott, nemcsak én lettem öregebb és léptem át a 60-at, hanem a Djabe is alaposan kicserélődött, ahogy ők mondják „update” lett. Az „alappillérek”, Atti és Tomi maradtak, a billentyűket azonban Nagy János (Jancsa) frissítette fel, a trombitát pedig Koós-Hutás Áron (Huti). A húsz évvel ezelőtt tizenévesként berobbant Kaszás Petié lett a dob, de e turnéra a régi jó barát, a Ráday utcai Djabe-központtal tőszomszédságban lakó Gulli Briem jött el, és szinte természetes, hogy ismét itt van Steve-ünk, nádszál feleségével, Jo-val és a hűséges „fegyverhordozóval”, Bennel.

A csillaghegyi HÉV-nél várom a buszcsatlakozást, Atti, Tomi és fiatal sofőrünk, Zsombor ment ki a pünkösdi hőségből, majd irány Dunakeszi, az Aquaworld, az angolokért, akik meg sem lepődnek, hogy én is ott vagyok. Steve türkiszbe hajló rövidnadrágja nemcsak színe miatt arat sikert, hanem azért is, mert (legalábbis látszólag) teljesen idegen az ő lényétől. Jo ezúttal fekete-fehér sokrajzos hippi-kendővel övezi homlokát. Ben fekete pólóján a piros felirat: AD/HD. Mit tagadjuk, sem az Angus Young-féle elmebaj, sem pedig a figyelemhiányos viselkedési zavar nem jellemző rá.

Emlékszem, 14 évvel ezelőtt találkoztam először Steve-vel, amikor öccsével, Johnnal és Roger Kinggel Erik Satie-lemezüket mutatták be a Pecsában. (Ma is az egyik kedvencem az akusztikus Hackett-életműből). Mostanra már megszűnt közöttünk a híres művész – újságíró kapcsolat. A többiek egy másik hasonló járgánnyal jönnek, Losoncon találkozunk.

Útunk hosszát és minőségét meghatározza a GPS. Van egy kis dézsavű érzésem 2015-ből, amikor Selmecre menvén gyönyörű hegyes szerpentineken mentünk a mesterséges intelligenciának hála, a látvány pazar volt, csak éppen két órával tovább buszoztunk a kelleténél. Most is kikerüljük a fő utat, tiszta vadregény, nem is érzékeljük, hogy átléptük a határt, ez is bizonyítja, hogy mennyire feleslegesek, hiszen a táj nem tud az emberi korlátokról és korlátoltságokról.

Útközben megállunk egy benzinkútnál, némi tízóraira, innivalóra. Atti Márkát iszik. „Ez volt ifjúkorom itala. Akkor jobbnak tűnt” – meséli Steve-nek, én pedig rögtön hozzáteszem, hogy volt egy tv-reklám, amelynek aláfestő zenéje az Emerson, Lake and Palmer Tarkusának bevezetője volt. Arról persze jótékonyan hallgatok, hogy a Vasfüggönynek köszönhetően a magyar tv rendszeresen lopott a legjobb kortárs rock-zenékből (egyszer ezt is érdemes lesz feltérképezni…), minden jogdíj-fizetés nélkül…Szóba kerül az újabb londoni merénylet, az iszlám fenyegetés, mint olyan, Steve megjegyzi, hogy egy pillanatra látta reggel a szállodában a magyar tv-ben, ahol éppen oroszul mondtak híreket…

A mostani elterelés kevesebb megpróbáltatással jár, bár azért örülünk, amikor sima út kerül alánk. Így az eredeti tervhez képest mindössze negyedórás a csúszásunk. A Djabe-csapat másik része megelőzött bennünket: amikor begördülünk a losonci Zsinagóga elé, Huti már ott napozik az impozáns épület melletti fűben, miközben Gulli nyújtó jógagyakorlatokat végez, feltehetően nem azért, hogy még magasabb legyen. (Amikor meglátom a ferde tetőteres szállodai szobánkat, egy kicsit aggódom dobosunk komfortérzéséért…). 

„Az Úr őrzi bejöveteledet és kimeneteledet, innen az örökkévalóságig” – ez a jelmondat fogad a Zsinagóga bejáratánál felállított festett üveglapon. Bár az imaház ma hivatalosan „multikulturális központ”, semmit sem veszített spirituális kisugárzásából, ünnepélyességéből. Miközben a színpadon már megkezdődik a sürgés-forgás, a koncertcucc felpakolása, Jozéval (rajongó, kritikus, útitárs, marketing-munkatárs – vagyis kolléga) a karzaton merülünk el abban a kiállításban, amelyet a vészkorszak után megmaradt tárgyakból, menórákból, Tóra-tekercsekből, sófárokból rendeztek. Jo is csatlakozik hozzánk, elmesélem neki röviden a 20. század legsötétebb történetének magyarországi vonatkozásait. Losoncon a jelenlegi adatok szerint talán ha két zsidó család maradt. Az alsó szinten egy hihetetlen „emlékmű”: négy embermagasságú üvegvitrin, mindegyik tele van összedrótozott kavicsokkal. Peter Kalmus installációját tavaly szeptemberben állították fel… Amikor először meglátom a feliratot, amelynek három szótaga (me – men – to) egymás alá van írva, percekig keresem a különleges értelmét, mielőtt összeolvasom őket. (Életem ugyanígy jár, amikor itthon megmutatom az erről készült szórólapot…).  Ebből a nyomasztó hangulatból Steve zökkent ki: az első adandó pillanatban leül akusztikus gitárjával egy csendes szegletbe és megtartja első saját hangpróbáját. Még nincsen semmi erősítés, de az akkordok máris belakják az épületet. (Attila később elárulja, hogy egy kicsit tartott a hangzástól, nekem, mint amatőrnek, innentől kezdve nem voltak kétségeim). 

Elszállásoljuk magunkat, majd ebéd után nézünk, mivel a szálloda étterme éppen foglalt. Kicsit tévelygünk, végül egy pizzeriánál útba igazítanak bennünket, az egyik szép combú, forró nadrágos lány libeg előttünk a helyes irányba. Atti hálából tőlük rendel óriás pizzát a roadoknak, mások más hálát is szívesen lerónának. Út közben a Főnök próbál angol barátainknak némi történelmi magyarázatot adni arra, hogy Losonc miért magyar város és miért nem. No nézd csak, éppen Trianon-nap van…

Az ebéd nem túl egyszerű, mert szinte mindenki á la carte rendel – nem túl vonzó a kédlis menü – a kedves pincérnő sem magyarul, sem angolul nem tud jól, végül közel egy órát várunk, mire minden megérkezik. Addig van idő az esti koncertől is beszélgetni, Jancsa és Huti a szólók időbeli korlátozására tesz javaslatot, Tomi érti a célzást, de nem szereti, eldől az is, hogy nem lesz szünet. A kajával aztán igyekszünk gyorsan megbirkózni, többen is többsajtos tésztát kérnek. Trombitásunk a bírálat tárgya, hogy milyen keveset eszik, biztosan ezért ilyen kicsi és vékony. Én mindazonáltal nem vonnék le ebből messzemenő következtetéseket, elvégre Miles Davis sem volt egy body-builder alkat, mégis elég tűrhetően fújt, és szuflában Hutinál sincs hiány…

Emésztés menet közben, irány a beállás. Segítenék itt is, ott is, de csupán annyit kérnek tőlem, hogy kérjem el a Zsinagóga wi-fi kódját, amelynek száma 697. Mint Nostradamus ama négysorosának száma, amelyben megjósolta 9/11-et. Így aztán sétálok egyet a környéken, megkóstolom a helyi tejszínes mogyorós fagyit, és gyönyörködöm néhány fasorban. Mire visszaérek, a korábban fehér pólóban, jellegtelen nadrágban intézkedő szervező, teltkarcsú hölgy már kék alapú pöttyös ruhában domborít, tízcentis sarkú cipőben kopog át többször a színen, de a legnagyobb feltűnést akkor kelti, amikor egy szendvicsekkel rakott tállal indul meg az öltözők felé. A hangpróba különlegessége, hogy Gulli és Steve egyaránt felvesz egy-egy kék turnépólót, az „Öreg” állítólag ilyent soha nem szokott. Azért a bulira visszatér fekete imázs-szereléséhez, mélyvörös sáljával egyetemben.

Negyed hét körül jönnek az első nézők, egy család, egyforma zöld-fekete pólóban, Lengyelországból jöttek Steve kedvéért, sikerül is a közös fotó vele. Figyelem a beáramlókat, tizenévesek és öreg prog-rockerek egyaránt jönnek e különleges estére. Közben a koncertfények is kóstolgatják a falakat. A mennyezetre vetített fehér körök olyanok, mint a Memento kavicsai.

Meg is telik a Zsinagóga, mikor 7 után 10 perccel bevonul a csapat (még Steve nélkül) és belecsapnak a Lava Lampbe. Atti előzőleg sokat sejtetően mondta, hogy kíváncsi lesz, mit szólok a műsorösszeállításhoz. Hát a nyitány-meglepetés sikerült: egy korábbi „tuti slágert” mindjárt le is lőnek, de nem „letudás-szinten” (lásd még Stones és Getnó), ám feszesebben, mint régebben. Aztán máris itt van Mr. Hackett, és a The Steppes keleties motívumaiból Hutival olyan összehangolt duettet varázsolnak, hogy az ember már-már azt sem tudja teljes bizonyossággal, hogy mikor szól a gitár és mikor a trombita. Egy általános perkaszóló után egy dögös In That Quiet Earth, majd a sejtelmesen ravasz Last Train To Istambul következik, amelyben Atti olyan szigorú arckifejezéssel veri a török dobot, mintha ő maga lenne a gonosz Nagyvezír, de Áron trombitája után is mennének kígyózó csipőmozgással a háremhölgyek, miközben Gulli visszhangos dobja lebegtetni fátylaikat…csendesebb vizekre eveznek az Awakening City-vel, majd az „update”-elt új dimenziókból kapunk ízelítőt a 4000-zel, Jancsa billentyűi töltik meg rejtéllyel a levegőt.

Sokszor hallottam már élőben, lemezről is Steve akusztikus blokkját. Talán a hely, talán az átalakult Djabe szelleme teszi, de úgy tűnik, mintha az ő játéka is új ihletet kapott volna – még a Firth of Fifth is másképpen szól a trombita-intróval. Dísztörzsvendégünk (Vagy törzsdíszvendégünk? Melyik jobb?)  himnusza után bevadul, ami aztán beletorkollik egy jó kis anklungpartiba. A gyermeki oldal kielégítése után csupamosoly óriásunk mesél kézi vezérlésű UFO-jával, a hang-drummal. Egy újabb dimenzió után vissza a jövőbe mutató múltba a Clouds Dance-szel. Jo a karzatról hallgatja a bandát, misztikus fénybe burkolják őt a futkározó sárga korongok, a zene földöntúliságát viszont férje ellensúlyozza szaggatott szólójával. Jancsa és Huti hápogós halandzsa-párbeszéddel fokozzák a jókedvet, majd Gulli is nyom egy remek szólót. Ez a másfél évtizedes darab e sosem volt megszólalásban ugyanolyan könnyedén tömény, mint az egész este. Nem maradhat el a Los Endos sem, de ez még nem a vég, jól tudjuk, és a lelkes közönség is tudja – hiszen Tomi még nem vegzálta öthúrosát, amelyből kinő a Distant Dance megunhatatlan fergetege. „Standing ovation” a köszönet a több mint két órányi zenéért!

Odakint közben leszakad az ég. A dedikálások után az angol „család” lenyugodni kíván, csatlakozom hozzájuk. Útközben Steve folyamatosan áradozik a buliról, az egészen különleges hangzásról, elmeséli, hogy hasonló élményben évekkel ezelőtt Amerikában volt része, most tudott olyan hangot kicsalni a gitárjából, mint akkor ott Martin Lancelot Barré, a Jethro Tull muzsikusa…

Másnap reggel rigófüttyre ébredek, az ebédlőben prágai virsli és tükörtojás mellett fedezek fel békebeli hangulatot árasztó festményeket. Attival kitárgyaljuk az estét, önkritikus lénye is jónak találta a bulit, a közönség sem igényelte a szünetet, bár lehet, hogy egy-két állomáson azért beiktatnak egyet. Sokáig nem időzünk, indul a csapat tovább, az úti cél Szeged, de én Budapest előtt kiszállok. Még mindenki lecsendült állapotban van, Steve Stuart Neville legújabb sci-fijét, a So Say The Fallent olvassa. Az út most is csodaszép a rengeteg zöld árnyalattal, a mindenünnen hívogató bodzatányérokkal. Most „hivatalos” határon megyünk át, és a tízméterenkénti óriásplakátokból rögtön tudjuk, hová csöppentünk vissza.

Azért még egy útmenti benzinkútnál megállunk, hogy feledtessük az amúgy teljesen korrekt szállodai reggeli minősíthetetlen kávéját. Nem csalódunk, szinte olasz szintű cappuccinót kapunk. Bennel, akivel kiderítettük, hogy mindössze másfél hónap választ el minket egymástól (ő az öregebb), a tízórait intézzük, majd Atti történetének végére érkezünk, amiből annyit hallunk, hogy sok jó zenészt tett tönkre a drog és az ital. Steve rögtön Greg Lake-et, Chris Squire-et és főleg John Wettont kezdi emlegetni. A King Crimson egykori énekes-basszusgitárosával mi is találkoztunk még a 90-es években a Budai Parkszínpadon rendezett prog-rock fesztiválon. Ben telefonjáról elővarázsol egy felvételt, ahol Steve és John az Afterglow-t játsszák egy Genesis Revisited koncerten. Elbűvölten nézzük a felvételt, Steve kék szemei azonban nem titkolhatják szomorúságát.

De a show megy tovább, és örüljünk, hogy mehet. „See You soon” – búcsúzom Hackettéktől, és ez a „soon” még az idén bekövetkezik. De hogy milyen apropóból, azt majd legközelebb mesélem el.

Fotó: Jozé, GNL