GNL911

Tabán, nekem ki tudja, hanyadszor, Életemmel a 16. szabad  május 1-énk. Néhány méterre vagyunk a színpadtól. Török Ádám és a Mini acoustic nyomja, vonósnégyessel, éppen az Este a székelyeknél Bartók-variációt. Mellettünk egy fiatal külföldi nőnek próbálja magyarázni egy idősebb hölgy, hogy ki az a fuvolás figura, de láthatóan nem értik egymást. Hozzánk fordul, angolul kezdünk beszélgetni. „Ádám Török” – mondom neki, majd bemutatom a zenekar többi tagját is, hangszereikkel együtt. „Igazi török, vagy csak a beceneve?” - kérdezi a lány. „A vezetékneve – felelem – Te honnan jöttél?” „Törökországból – mondja a lány – itt végzem a master fokozatomat. Imádom ezt a várost, és hallottam, hogy itt nagy buli van. Kijöttem, meghallottam ezt a zenét még fent a dombtetőn, és rögtön idejöttem a színpadhoz, annyira elbűvölt.” Aztán ránk néz: „Ti magyarok vagytok?” „Igen”. Kicsit gyanakodva végigmér: „Biztos? Olyan furcsa állású a szemed” – mondja és ezen jót nevetünk. Nemcsak a Zene univerzális, mi is azok vagyunk.

Az öregedés biztos jele, amikor valaki megörül valakinek, akit régen látott, pedig  azelőtt a háta közepére sem kívánta, de legalábbis jól megvolt jelenléte nélkül.

Hivatásos és önkéntes agymosóink annyira belefeledkeztek immár e nemes házimunkába, hogy végtelenítőre kapcsolták mosógépük programját. És a masina szép lassan beszippanja, kifacsarja, kicentrifugázza, majd kiteríti őket. Ez utóbbiban szívesen segédkezem.

Apám a minap azt álmodta, hogy új kormány működött Magyarországon, őt behívták tolmácsolni a miniszterelnöki hivatalba egy magas rangú vendéghez, aki, amikor megismerte őt, ragaszkodott ahhoz, hogy ellátogasson hozzánk. A vizit után kért tőlünk egy drótvágó ollót, amellyel a déli határra indult. Az úriembert Jorge Mario Bergogliónak hívták.

Egy togói ügyvéd próbálja felvenni velem a kapcsolatot, több millió dolláros vagyon ügyében. Pedig állítólag már felszámolták ezt a hálózatot. Igaz, azok nigériaiak voltak. Nekem elég lenne egy jól beazonosítható magyar pénzmosó is, aki 10 %-ot ajánl.

Figyeljétek meg, hogy ha egy film középpontjában esküvő, születésnap, esetleg érettségi találkozó áll, a rendező megpróbál minden létező egyéni és/vagy szociális problémát beleszőni. Lehet, hogy a tudatalattinkban ezek nem is annyira örömteli, hanem inkább élés helyzetek, csak az ünnep felszínével próbáljuk ezt palástolni?

Egy kaotikus kávézóféle a Bálnában, amelyet falon, földön, polcokon, székeken elárasztanak mindenféle retro-cuccok, a műanyag törpéktől a kotyogó kávéfőzőkig, a látcsövektől a Lenin-képekig. Ebben a zsibvásárban hirtelen melegség önti el szívemet: meglátom első kazettás magnóm pontos mását: egy fekete Philips-et, 1970-ből. Máig emlékszem, hogy az első, 60 perces kazettámra felvettem több Beatles és Rolling Stones-dalt – a Magical Mystery Tour és a She’s A Rainbow biztosan rajta volt – a Creedence-től a Travelin’ Bandet, az Animals-tól az I Started a Joke-ot, a Zeptől a Whole Lotta Love-ot, de annak hiányzott az eleje, a Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick and Teach-től a Legend of Xanadut, valamint a reggae-énekes Johnny Nash-től a Hold Me Tight-ot. Úgy emlékszem, csak elemmel működött, de vállra lehetett akasztani. Ezzel készítettünk felvételt az első olyan zenekarral, amelyben részt vállaltam. Sajnos egyikünk sem lett híres muzsikus, a dobosunk a rendszerváltáskor független szakszervezeti vezetőként, majd liberális politikusként vált ismertté. De zeneszeretete megmaradt: a 90-es években nem politikai összejöveteleken, hanem a Szigeten futottunk össze több ízben is.

Ugyanott. Kiállítás-megnyitóra vagyunk hivatalosak, alig találjuk meg a helyet, el sem hisszük, hogy itt lehet valamiféle festészeti tárlat. Pedig van, szép spirituális alkotások, csak éppen egyáltalán nem érvényesülnek a sok kacattól. A vendégek is alig férnek el. Mivel egy kicsit később érkezünk, a főasztalnál már nem jut hely, lepakolunk két thonet-székről, hogy leülhessünk. Életem közben elmegy váltani néhány szót művésztársával, én a környezetet szemlélem. Belép egy zömök emberke, belenéz az arcomba: „Ön tulajdonos, vagy vendég?”. „Vendég” – felelem. „Akkor miért ül külön? Kiközösítették?” „Miért? Olyan a fejem?” – kérdezek vissza, már-már ingerülten. „Nem…de manapság már nem lehet tudni, miért különülnek el az emberek…”

A franciák elnökké választották a fiatalembert, aki feleségül vette gimnáziumi tanárnőjét és azóta is boldogan élnek. A szabadság, egyenlőség, testvériség hazájában megelégelték az elmúlt 60 év váltógazdáit, de odáig soha nem süllyednének, hogy fasisztákat juttassanak hatalomra.

Potencianövelő eladót keresünk szex-shopunkba!

Valami energetikai problémám lehet. Éveken át minden gond nélkül puszta kézzel szedtem tavasszal a friss csalánt az Óbudai-szigeten, mint a spártai ifjak. Most többször is félbe kellett hagynom, mert annyira égetett. És még másnap is alig tudtam fogni az ujjaimmal. Vajon mi az, ami ennyire leszívott?

Egy étrend-kiegészítő 10 kapszulás levele került a kezembe. És kirajzolódott előttem egy 2-3-3-2-es felállás, azaz két belső védő, három szűrő, három támadó középpályás és két ék. Úgy látszik, agyamra ment a Bajnokok Ligája…

A „közvélemény” ugyanolyan megfoghatatlan, mint a „nemzet” vagy az „emberek”. Éppen ezért kutatni sem lehet hitelesen.

Egy CD-t kaptam ajándékba egy sajtótájékoztatón, ahol egy cég 25. születésnapját ünnepelték. Különös módon azonban a rajta megszólaló dalok sokkal inkább a 70-es, néha a 80-as éveket idézték. És nem kevés személyes élményt. A Boney M. Daddy Coolja például egy leszerelés utáni házibulira emlékeztetett, amikor vendéglátónk annyira beleszeretett az új slágerbe, hogy húszpercenként feltette. Rod Stewart Sailingje egy kamasz szerelemről szól, amelyből több bonyodalmam támadt: mivel a lány bokatöréssel otthon feküdt a város túlsó végén, a kollégiumi gondnok bringáját „vettem kölcsön” – amíg a tulaj észre nem vette és fel nem pofozott; aztán pedig kiderült, hogy a lánynál korábban éppen legjobb barátomnak volt érdekeltsége, és ez a mi szabályaink szerint nehezen megbocsátható cselekedet volt részemről. Azért néhány hét után tisztáztuk a dolgot. Black Wonderful Life-ját zenekarom gitárosánál hallgattam a 80-as évek végén azon a reggelen, amikor elindultam egy lánnyal való találkozásra, amelybe majdnem belepusztultam, szerencsére csak majdnem. De bírtam nagyon a Smokie-tól az Alice-t (Who the fuck…), a One Way Ticketet (Nem kell brikett), akkor még nem tudtam, hogy az Eruption csak Neil Sedakát értelmezte újra. A Petróleumlámpa még római emlék: 1969 őszén érkezett meg a nagykövetségre a „kulturális reprezentációs keret” részeként az Omega 10.000 lépése, és először barátom, a harmincévesen orvosi műhibától meghalt leendő irodalmár hallgatta meg és úgy adta nekem tovább, hogy a lemezcimkén piros pöttyel megjelölte a neki tetsző számokat. A nyitó Petróleumlámpa egyike volt ezeknek. Ezzel szemben a Sugar Baby Love, valamint a Stayin’ Alive köreinkben a „hivatalból üldözendő” kategóriába tartozott. Egyszer úgyis megírom önéletrajzomat dalok címszavaival!

Túléltünk egy újabb Eurovíziós dalfesztivált. És megint csak az volt az érzésem, ami lassan harminc éve: a látvány, a show megölte a pop-zenében rejlő kreativitási lehetőségeket. Már nem is törekszenek arra ebben a műfajban, hogy valami új, figyelemre méltó hangzást keressenek. Ha behunyod a szemed, a dalokból semmi sem marad. Ezért hallgatom én ma is főleg a 60-as, 70-es éveket, és nem azért, mert konzervatív vagyok.

Római orvos barátom levelében ÖKÚ-t és barátait Brancaleone ármádiájának nevezte. Bár B. legalább elszegényedett nemesből, bukott lovagból vált kényszerű haszonlesésből útonállók vezérévé.

Az egyik reggel a nyomtatóm, amíg tárolta a legújabb információt, különleges dallammal lepett meg. Zeneimádatom a technikai környezetemre is jó hatást gyakorol.

Elég rosszul állhat a szomszédos szupermarket szénája, ha már „eladó pénztárost” keresnek.

Tizenöt év után ismét kolbásszal ettem a lecsót tojás helyett. Legalábbis furcsa volt, nem biztos, hogy visszaszokom rá.

Vajon azért kutatják-e olyan gőzerővel a mesterséges intelligenciát, mert az emberi intelligencia hovatovább az elmekórtani eset kerül át, rosszabb esetben a bűntény kategóriájába kerül át?

Egy igazi újpesti sportkocsmába keveredtem, a hangos vendégek között mintha felismerni véltem volna két régebbi focistát. De lehet, hogy csak a hely szelleme. Ezzel szemben a falon az óra mutatói jobbról balra mentek, miként a számlap is. Nem próbáltam neki mélyebb értelmet találni.

Most, hogy hirdetik az Alien sokadik részét, rájöttem, hogy én egyet sem láttam belőle. Mint ahogyan kimaradt a Rémálom az Elm utcában, az Ómen, a Sikoly és az Alkonyat valamennyi része is. Mi több, a Cápát sem láttam, sőt, a Rambót sem. A Rocky-ból az elsőt megnéztem, nemrégiben újra, tetszett, de a folytatásokhoz nem fűlött a fogam. Miként elég volt egy a Starwars-ból, az Indiana Jones-ból, a Harry Potterből – ez utóbbiból még ez az egy is sok. És nincs is ingerenciám, hogy valaha is megnézzem őket. Ellenben több mint tucatszor láttam az Aranypolgárt, a Bagdadi tolvajt, a Casablancát, a Ben-Hurt, a Nemo kapitányt, az Országútont, a Körhintát, a Nagyítást, az Easy Ridert, a Szegénylegényeket, a Szerelmesfilmet, a Régi idők fociját, a Szindbádot, a Hairt, sőt, az Andalúziai kutyát is, de nem tudom megunni a Hyppolitot, a Sörgyári capricciót, a Fogd a pénzt és fuss!-t és a Kis kiruccanást sem.    

Életem azt álmodta, hogy városukban Zorán tartott politikai gyűlést, de lekéste. Én pedig azt álmodtam, hogy Életemnek portrérajz-kiállítást rendeztünk, amelyet Donald Sutherland nyitott meg és megállapította, hogy a róla készült rajz sokkal szebb, mint ő valaha is volt. Ezt követően vidáman elbeszélgettünk a Casanova forgatásáról.

Az óbudai központi ügyelet várójában erősen pártos az olvasni való készlet: MI, L, MH. Nem is tudom, hogyan keveredhetett az újságok közé a „cselekvő ellenzék” lapja.

Mi értelme a „mega-„ és a „giga-tüntetéseknek”, amelyek néhány óra alatt lecsengenek, miközben népünk átlagos közfelháborodását csak kilókban mérhetjük?

A világ különböző pontjain elkövetett merényletek és terrorcselekmények kapcsán szinte soha nem beszélnek arról, hogy az elkövetők túlnyomó többsége olyan ember, aki gyűlöletkeltő ideológiai agymosáson esett át. Fel sem fogjuk, hogy a hazai hatalom beteges ellenség-keresése, és ennek aljas sulykolása hová vezethet. Egy-egy erőszakos megnyilvánulás, kisebb garázdaság egy-két nap alatt lecseng, miután médiaütközetté silányítják. De a látens gyilkosok csak a hívószóra várnak!

Az egyik délelőtt, edzésemet és alkotókedvemet elősegítendő, elővettem két régi bakelit-kedvencemet, Jimi Hendrix Band of Gypsys-ét és a Pink Floyd Wish You Were Here-ét. És ismét rájöttem, hogy ezeket a több évtizedes zenéket már  régen nem a fülemmel, hanem egész testemmel hallgatom, belülről szólalnak meg együtt a lemezbarázdákkal, felélednek, majd leülepednek újra. Lehet, hogy ezért sem vagyok már kíváncsi a legújabb zenékre, mert minden porcikámban ott vannak a 61 éve gyűjtögetett hangok?

A Budapestre lezúduló szörnyű viharnak is volt előnye: ki kellett kapcsolnom laptopomat és inkább olvastam. Van egy Weöres Sándor-kötetem, az Elhagyott versek, amelyet időről időre előveszek. Miközben odakint tombolt a vihar, egy-két mennydörgéstől még a ház is megremegett, Életem pedig másfél óra alatt ért haza kocsival munkahelyéről, amely normális körülmények között legfeljebb félórára van, a 20. század egyik legbölcsebb magyar írástudójától ilyen sorokat olvastam: „Az emberiség azoktól szenved a legtöbbet, akik boldogítani akarják. Azoktól szenved legkevesebbet, akik hagyják nyugodtan élni.” De ez a négysoros sem semmi: „Mellőzöttségem nem éppen édes/mégis könnyebb nekem/mintha kinyalnák ülepem/mert a csúszómászók nyelve érdes”. Pedig Weöres meg sem érte a magyar 21. századot….

Az én postaládámban is landolt az establishment-ellenessé vált újcukináci vezér háttérhatalmáról szóló tájékoztató, igényes, színes nyomtatványon. Ne erőlködjetek, fiúk, akkor sem szavaznék rá, ha magának a jóistennek a bábja lenne. És rátok sem…

„Szeresd a piacot” – látom szinte valamennyi standon kedvenc Vörösvári úti piacomon a kis szíves zászlókat. Rosszat sejtek, megkérdezem az egyik ismerős árust, mi ez. „Népszerűsítő kampány, amelyet a piacfelügyelőség talált ki” – válaszolja.  Már azt hittem, hogy ezt is meg akarják szüntetni és egy szimpátia-tüntetés része. Hiába, az ember a napi hírekből indul ki…

Házunk felett fekete felhő a nagy vihar másnapján. Olyan, mintha fordított lépcső haladna felfelé. Vajon mit szólnának hozzá azok, akik annak idején azt állították, hogy ha a Stairway To Heavent visszafelé hallgatják, meghallják benne a sátáni üzenetet?

Az elvhűség értelmezhetetlen napjaink időkoordinátájában. A nyelvhűség még inkább.

Orwell disznói legalább megadták az illúziót, hogy az egyenlőbbek alatt mindenki egyenlő.

Névszerinti szavazást és a közös képviselő távozását követeli házunk névtelen plakátfirkálója. A nagyobb nyomaték kedvéért odaírta: „”S.O.S” és „Allahu Akhbar”. Két nappal Manchester után…

Ahogy közelednek a választások, valósággal elborítanak minket a már jól ismert ígéretek, amelyeket már nem egyszer, nem kétszer, hanem soha nem tartottak be. De úgy látszik, az istenadta minden választás előtt reménykedik, hogy hátha most aztán tényleg…

Ha én is olyan gazdag lennék, mint a legszebb nagyszájú-nagylábú színésznő által alakított New York-i írónő, én is elmennék világgá, hogy megtaláljam önmagamat. Nem is kellene Baliig mennem, elég lenne bejárni Itáliát, eltölteni némi időt Marrákesben, Sousse-ban, Luxorban és Jeruzsálemben, valamint a Holt-tengernél. Na jó, azért néhány hétre átugranék a risikesi asrámba. És persze mindenhová együtt mennék Életemmel.

Már a taxiban és egy receptoldalon is ott van a gyűlöletkeltő kék reklám. Már sehol nincsen nyugta a normális embereknek?

Életem kiállítást rendez egy nagy, kör alakú budapesti aluljáróban. Csupa nagy alakú festmény kerül a falakra, őrzésüket hajléktalanok vállalják.

A csodás májusi nyárban hónapok óta először sétáltunk végig a Margitszigeten. Iszonyú felfordulás fogadott minket, a „megújulás” határidejének május 31-et jelölték meg, ami így első és második ránézésre is képtelenségnek tűnik. Nem baj, majd átadják, aztán még egyszer, meg még egyszer, mint a Várkert bazárt. Szerencsére legfőbb „zarándokhelyünk”, az ikerplatánok sértetlenek maradtak. Igaz, az egyiket lefoglalta egy domborító-homorító leányzó és a fotósa. Pedig Földanya áradása fényképen nem látható, még erotikus körítéssel sem.

A divat a pasim – terpeszt egy nő egy korlátreklámon. A marha férj meg fizet, igaz?

Paraszt kenyér – hirdeti egy szép nagy kerek kenyér a nagyáruházban. Még szinte ropog is. Délután szelni akarom, és szinte összecsuklik a késem alatt. Rátéved a szemem a címkéjére: minőségét megőrzi péntekig. Aznap kedd volt. Lehet, hogy csak a mesében létezett az egy hétig friss házikenyér? Gimnazista koromban sokszor volt benne részem, mert éppen Kedvesem iskolájával szemben volt a pékség, és hazafelé mi vettük meg ott a csodás illatú, még meleg kenyeret. Aztán rendszeresen vissza kellett fordulnunk félúton, mert addigra a felét eltördeltük…

Több mint 40 év után újra ettem sárgarépa-főzeléket. Utoljára kollégista koromban esett meg ez velem. Igaz, ez indiai fűszerekkel készült, és leturmixolva, így egész más volt az íze és a külleme is.

Édesanyámat felháborította, hogy a vadászok kilövési engedélyt kaptak a dolmányos varjakra, mert állítólag nagyon elszaporodtak. Igaza van, vannak náluk sokkal kártékonyabb vadállatok is, akik szabadon grasszálnak, és még tapsolnak is nekik.

Egy nappal Borsőrmester születésnapja előtt nagy örömmel töltött el, hogy még ki tudom énekelni a Lucy In The Sky With Diamonds, a She's Leaving Home és az A Day In The Life magas hangjait – minden beéneklés nélkül. Lehet, hogy még egyszer újra mikrofont ragadok?