Primo Levi és Hety Schmitt-Maas 20 évig tartó levelezését méltán tarthatjuk irodalmi különlegességnek és egyben fontos kordokumentumnak. A német újságírónő, könyvtáros, Essen tartományi kormány tagja, kortársa volt az olasz írónak. 1935-ben kizárták az iskolából, mert nem volt hajlandó belépni a Hitlerjugendbe. Pedagógus, szocialista apját 1944-ben Dachauba deportálták, de túlélte.
Az első levelet Hety írta 1966. október 13-án abból az alkalomból, hogy kezébe került Levi Ember ez? című könyvének német kiadása.
A L’Espresso Levi halálának 30. évfordulója kapcsán tette közzé a levelet, amelyben az asszony leírja, hogy Hermann Langbein, az Auschwitz népe című könyv szerzője, miután olvasta a recenziókat, amelyeket a témába vágó könyvekről írt, felhívta a figyelmét Levi könyvére. Hety maga írt róla recenziót, majd elküldte azt az olasz túlélőnek.
„A németeket megérteni Önnek nem fog sikerülni, ez nekünk németeknek sem sikerül. Annak idején annyi minden megtörtént, aminek nem lett volna a szabad a világon semmiért megtörténnie. Az lett a következménye, hogy a németek nagy többsége valójában elvesztette örökre mindazt, ami Németországot korábban jelentette – olyan fogalmak, mint a „anyaföld”, el lettek törölve. Még az elveszett reményekért, az elveszett ideálokért való gyász, a szégyen mindenért, amit a németek tettek, idővel elhalványodik. Ez történik azokkal is, akik megpróbálják megérteni mindazt, amit nem szabad elfelejteni.
A könyvek, mint az Öné, amelyek olyan emberségesen emlékeznek az embertelenségre, tehát az új generációk számára végtelenül fontosak. Annak idején volt néhány barátom és bizalmi emberem a német koncentrációs táborokból, de Auschwitzból senki. Langbein úr volt az első, akire, hála az Ön könyvének, ráakadtam. El akartam mondani, hogy így az Ön könyve találkozási lehetőség lett, ami nem történik meg gyakran.
Remélem, hogy pár lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem. Teljesen mi, akik a drótkerítés külső oldalán álltunk, soha nem fogjuk megérteni. De ha megpróbáljuk, talán az is egy lépés lesz előre. És meg kell, hogy köszönjük mindannyiuknak, akik úgy írtak erről, hogy meg merjük tenni legalább ezt a kísérletet.
Napokig magammal hordtam ezt a kis kötetet mindenhová és egyes részeit többször elolvastam. Ön talán nem is tudja, hogy egy ember mennyit elárulhat magáról és ezzel az emberről általában. Ez a könyv minden bekezdését fontosabbá és értékesebbé teszi.
Ami engem különösen megrázott, az a Bunában szerzett tapasztalatok. „Ilyen volt, tehát, amikor a „szabadok” találkoztak a „rabokkal”. Nem tudom, mi másra vártam. Abban az időben egyetlen kapcsolatteremtési lehetősé az orosz hadifoglyokkal volt, akik ősszel krumplit és szenet hoztak a kamrába (ha az ember titokban almát, cigarettát adott nekik – mert ezt büntették – Heil, Hitlerrel! köszönték meg), vagy a „külföldi” vagyis a kényszermunkásokkal. Volt közöttük egy fiatal francia lány, akit időnként ki tudtam hozni a táborból, engedélyt adtak arra, hogy elvigyük egy koncertre, ruhát, ételt adjunk neki. Mit tettem volna, ha ezekkel a foglyokkal kellett volna dolgoznom? Ez a lány sem tudott mosakodni a kényszermunkások táborában, tetves volt. Szégyenkezve emlékszem, megerőltetésembe került, hogy befogadjam, kényelmetlenül éreztem magam.
Az „Ember ez?” kifejezés azokra utal, akik sohasem voltak a szögesdrót mögött. A Bunában szerzett tapasztalatai alapján Ön nagyon világosan megmutatta, hogy mi magunk is sokszor milyen kevéssé voltunk „emberek”. És még távolságtartással sem tudom ma azt mondani, hogy ehhez nekem semmi közöm. (Apropó: nem találkozott véletlenül Heidebrock főmérnök nevével? Szeretném tudni, hogy valójában milyen szerepe volt a foglyokkal kapcsolatban).
Túl léphet-e valaki azon, hogy auschwitz-i fogoly volt? Biztosan nem, mindig a bűnbánat és a penitencia állapotába kerülök, amikor erről gondolkodom. Ha legalább azt tudnánk elérni, hogy mindez ne ismétlődhessen meg! Remélem, hogy nem szenved nagyon a múlt miatt. Üdvözlettel…”
14 évig leveleztek – írja a L’Espresso – több mint 100, különböző nyelveken (német, olasz, angol, francia) írt levél van a wiesbadeni állami archívumban.
Hety elküldte Levinek saját és mások cikkeit, recenzióit, könyvajánlatait, és összehozza számára fontos két deportálttal – Jean Améry-vel, az ausztriai születésű íróval, aki vele volt egy táborban, és Ferdinand Meyer német vegyésszel, aki ugyancsak Bunában dolgozott. Az asszony megpróbált kapcsolatot teremteni az olasz író és Albert Speer, Hitler építésze és fegyverkezési minisztere között, de Levi, bár kíváncsi volt rá, elutasította.
Levi először olaszul, majd franciául,végül németül válaszolt az asszony leveleire, aki visszaküldte az utóbbiakat a kijavított hibákkal, amolyan nyelvleckeként.
Hety a bizalmasa volt a nehéz periódusokban, a 70-es években, amikor az író depresszióban szenvedett. A levelezésbe belépett Lucia, Levi felesége is.
Az első levelében az olasz túlélő a következőket írta:
„Különös, hogy az ártatlanok a bűnbánók és nem a bűnösök. Ez abszurd, mégis nagyon emberi. Éppen ezért gondolom, hogy a tudatos németeknek nem lenne szabad átengedniük magukat a steril bűntudatnak, hanem minden rendelkezésre álló eszközzel (iskola, nevelés…) azon kellene dolgozniuk, hogy amit elkövettek, ne menjen feledésbe, hogy az igazi bűnösöket megbüntessék, vagy legalább zárják ki az ország életéből és ujjal mutassanak rájuk.” Az udvariasságon és az érdeklődésen kívül Levit a válaszlevél megírására az ösztönözte, hogy Hety megemlítette Heidebrock nevét, a Buna főmérnökéét, aki a volt férjének volt a kollégája.
A levelezés jelentős része azon embereknek a keresése körül forgott, akik a vegyi gyárban voltak. Nem az SS-ek, hanem akik kollaboráltak velük.
1967-ben jelent meg levelezésükben Meyer mérnök neve, aki az író egyik leghihetetlenebb elbeszélésének, a Vanádiumnak főszereplője lesz doktor Müller néven.
Levi az egyik levelében ír egy Meister Groner nevű, félig német, félig holland emberről, aki kenyeret adott egy holland zsidónak, és utána eltűnt a műhelyből. „Az igazt megvallva a segítséghez elég volt egy darab kenyér, egy szó, egy tekintet, amelyet nagyon nehéz volt elkapni” – írta Levi.
A kollaboráló vegyészekkel kapcsolatban, akik azzal védekeztek, hogy „azért mentek Auschwitzba, hogy ne igazi nácik legyenek ott”, az volt az író véleménye, hogy „nagyon régi, nagyon ismert mentegetőzésről van szó, amit mindenhol hallani lehetett, ahol valakit azzal vádoltak, hogy felajánlotta szolgálatait egy szörnyű rendszernek. Ezt csak akkor lehet elhinni, ha a megvádolt bizonyítani tudja: valamit tett, még ha keveset is, az áldozatok megsegítéséért, a hatóság ellen.”
Az úgynevezett „szürke zónák” volt a levelezésük másik központi témája. A könyvtárosnő levelei nagyon hosszúak voltak, Levi írásai rövidek, szárazak, de pontosak.
Még mindig 1967-ben elmagyarázza levelező partnerének, hogy ő nem hivatásos író, hanem „elkötelezett vegyész”, egy Torino melletti gyár műszaki igazgatója. Csak este és vasárnap ír, ha nem túl fáradt. Megköszöni, hogy az asszony összehozta Meyerrel, és elküldi neki könyvét. Az asszony elmondja, hogyan és miért vált el a férjétől, és hogy még mindig vita van közöttük arról, hogyan kell megítélni a kollaboránsokat. Beszélgetett erről otthon Klaussal, a fiával. A beszélgetés halló háztartási alkalmazott is elmondta a véleményét, miszerint „miért kell még ma is pereket rendezni? Amikor a férjem hazajött szabadságra, azt mesélte, hogy az idő nagy részében csak zsidókra lövöldöztek, már egészen belefáradt a karja.” Hety azonnal kitette a szűrét.
Levi levelei összefonódnak azokkal, amelyeket Meyernek ír és Meyeré azokkal, amelyeket Améry-nek ír. A téma, hogy miként kell megítélni a náci múltat. Meg kell-e bocsátani, el kell-e felejteni és túllépni rajta? Levi határozott: Nem szabad felejteni. Soha.
Hetyvel könyveket cserélnek, könyveket vitatnak meg. Az 1967-es közel-keleti „hatnapos háború” kapcsán Levi így ír: „Ami engem illet, az elején azon aggódtam, hogy a helyzet elmérgesedik, aztán szégyent éreztem a fiaim előtt, hogy olyan világban nemzettem őket, ahol a háború nem szűnik meg. Végül egy kis megkönnyebbülést az izraeli sikerek hírére. Izrael megsemmisítése félelmetes tragédia és mély bánat lenne. Ez nem az ígéret földje, amelyről álmodtunk, ilyen országok nem léteznek a Földön, de Izrael kezdettől fogva hozzászoktatott bennünket olyan csodákhoz, amelyek miatt azt hittük, hogy képes lesz a legnagyobb csodára, az állandó béke megteremtésére a szomszédaival.” Évekkel később Levi az Olasz Kommunista Párt arab-barát állásfoglalásaiban antiszemitizmust látott.
1968 januári levelében arról panaszkodik, hogy depressziósnak érzi magát és nem könnyű megtalálni az okát, amely lehet az, hogy irodalmi pangás tapasztalható az utóbbi években. 1970-ben többször találkoznak Olaszországban, Németországban, Levivel van felesége is. 1971-ben Levi újra depressziójára panaszkodik, és ezúttal „atavisztikus” okokra gyanakszik. Ebben az évben tesz egy utazás a Szovjetunióba, ellátogat Togliattigrádba, erről írja 1978-ban A csillagkulcs című regényét.
1973-ban arról ír leveleiben, hogy a vegyészeti témákról írt sorozata lassan halad előre: „Némelyek laposak, néhány szórakoztató, egyik sem rendkívüli. Nem biztos, hogy publikálom őket.”
1974-ben az olasz belpolitika a téma. Levi 1974-ben írt leveléből: „A Kereszténydemokrata Pártnak (DC) mennie kell, legalábbis az öreg, korrupt mandarinjainak. De ki következik? Nem maradt politikus. A legtisztább, legkoherensebb politikai erő talán az OKP, de ők tudatában vannak annak, hogy nem kerülhetnek kormányra egy olyan országban, amely gazdasági csőd előtt áll, és jóban-rosszban szoorsan az USÁ-hoz van kötve.”
Dr. Meyer halála után a róla írt Vanádiumról Levi azt írja levelező partnerének, hogy a műben átalakította a valóságban történteket, álláspontokat. Nem említi benne Hety közvetítő szerepét és nagyon keményen ítéli el Meyer nézeteit. Levi kész lett volna találkozni vele, annál is inkább, mert úgy látta, mintha bocsánatot akart volna kérni, de hirtelen halála meghiúsította a tervet.
1977-ben a Baader-Meinhof csoport tagjainak börtönben elkövetett öngyilkossága körülményei iránt érdeklődik. A következő évben örül, hogy Sandro Pertinit választották olasz köztársasági elnökké. A Moro-gyilkosság kapcsán az a véleménye, hogy a Vörös Brigádok az állam nem létező központját sújtotta: „A BR okos, amikor szervezésről van szó, ugyanakkor buta, mert a gyilkossággal nem ért el semmit, csak hozzájárult a DC rehabilitálásához és hőst csinált egy olyan hiteltelen emberből, mint amilyen Moro volt.”
Hety utolsó levele 1981-ből származik. Egy novelláról számol be, amely egy skizofréniás ember unokahúgáról szól. Két évvel később meghal. Levi ezt súlyos csapásként élte meg. Elvesztette a számára legfontosabb német partnert. Neki szentelte az Alámerültek és megmentettek című könyvének utolsó lapjait.
Primo Levi 1987. április 11-én, életének 70. évében kizuhant torinói lakásából. Valószínűleg öngyilkos lett.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Measurer 2017.06.16. 19:03:20
Most látom, hogy az If this is a man e-bookban is megvan.