GNL911

Nem vagyok a szó szoros értelmében hívő ember, de van azért némi  fogalmam a szent áhítatról, arról a pillanatról, amikor az ember úgy érzi, hogy odafentről szólították meg. Az újságíró életében is megvannak ezek a pillanatok: egy-egy találkozás számára olyan, mintha maga az Örökkévaló hívta volna meg egy kávéra. Amikor Mesterekkel, Példaképekkel, egy korszak, egy életérzés Szimbólumával  vagy – ne tagadjuk! – Bálványokkal hozza össze a sors, és nem utolsósorban a szakma.

Bár voltak olyan „pályatársaim”, akik szerint a rajongás nem fér össze az újságírói munkával, sőt, egyikük még azt is kijelentette, hogy a riportalanyok eme megközelítése „gyanús”, e téren is követtem örök életelvemet: nem érdekel, hogy mások mit hogyan csinálnak, a saját utamat járom.

Már e sorozatban említettem Jack Bruce-szal való, valóban „sorsfordító” találkozásomat, és hogy néhány hónappal később ahhoz a Ian Andersonhoz volt szerencsém, aki számomra máig a rock egyik legnagyobb zsenije, nem csupán zeneszerzőként, előadóként, hanem a rock-költészet egyik legkiválóbb nyelvművésze, akinek szövegein rengeteget gyakorolhattam az angol nyelv rejtett finomságait. És persze nem volt olyan Jethro Tull-lemez, amelyet rögtön be ne szereztem volna, amint híre ment. 1986-ban ama bizonyos Intercontinental-beli dedikálás után másnap a sajtótájékoztatón én kérdeztem először, aztán két kósza kérdés után a Vén Bálnavadász már csak velem beszélgetett, mondhatnám, fél szavakkal értettük egymást. Aztán 1994-ben már valóban csak kettesben társalogtunk a Hotel Hélia halljában a nagy Sziget-koncert előtt. Ez a beszélgetés zárta le a kövekező évben megjelent Jethro Tull-könyvemet, amelynek a Dalnok a balkonon címet adtam az 1975-ös Minstrel In The Gallery albumuk nyomán. Ian ezeken a találkozókon ugyanolyan volt, mint szövegeiben: szellemes, egyszerre komoly és vidáman gonoszkodó, de öniróniától sem mentes. Furcsa módon az én könyvem volt az első Jethro Tull-monográfia a zenekar történetében az egész világon. Csak három évvel később jelent meg egy angol nyelvű kötet, a zenekar sajtóreferense és belső krónikása, David Rees tollából, akivel a könyv írása idején magam is felvettem a kapcsolatot.  David könyvének címe Minstrels In The Gallery lett…Közben azért kétszer a leghűségesebb fegyverhordozó, Martin Lancelot Barré is beszélgetőtársam lehetett a maga vidám komolyságával. Az a gitáros, akit szinte soha nem emlegetnek a legnagyobbak között. Pedig ő volt a Jethro-hangzás egyik fele, és szólóiban sincs soha egy felesleges hang…Amikor már nem ő játszott Anderson mellett, akkor is jól szólt a gitár, de az már nem igazi Jethro volt, mert hiányzott belőle Martin lelke…

Azt szoktam mondani, hogy ha van Magyarországon, aki nálam nagyobb Led Zeppelin-rajongó, akkor az festi magát. Zene nélkül elképzelhetetlen az életem, de csupán egy olyan van, amelyet bármikor, bármilyen körülmények között, bármilyen hangulatban képes vagyok hallgatni. Ez pedig a Led Zeppelin muzsikája. (A 10 legtöbbet hallgatott LP-m között biztosan ott van a Zep IV., nagyjából holtversenyben a Jethro Tull Thick As A Brick-jével…). Ezek után aligha kell magyarázni az „isteni kávé-szindrómát”, amikor Robert Plant 1993-ban először Budapestre látogatott. Máig előttem van, ahogy ül a Petőfi Csarnok igazgatói irodájában tarka ingében, hatalmas oroszlánsörényével, néhány kollégámmal körül üljük őt, és időnként benyit egy-egy magyar zenész, hogy hódolatát fejezze ki Percy királynak. Sosem felejtem el, ahogy Révész Sanyi ránézett Plantre…Aztán öt évvel később megint szembenézhettem vele, és akkor ott volt mellette a másik Félisten, Jimmy Page. 1998. február 23-án a Marriott-ban ülhettem tekintetük tüzében. Néhány órával a nagy BS-koncert előtt, amelyben megmerítkezhettünk az igazi Zep-érzésben, amiből korábban kimaradtunk. Bizonyára sokan emlékeznek arra, amikor az egyik dal végén a Macskaszemű eljátszotta a Stairway To Heaven bevezető akkordjait, és amikor kitört 12 ezer emberből az ordítás, egy huncut mosollyal abbahagyta…Planttel 2007. júliusában még készíthettem egy telefoninterjút budapesti koncertje előtt. Isztambulban lépett fel, ott kellett felhívni, de a menedzsere figyelmeztetett, hogy Charlie Kane-t kérjem. Így is tettem, de az Aranypolgár helyett az Aranyhajú jelentkezett be: „Robert Plant vagyok a 21. századból” – mondta. Megkérdeztem tőle, hogy 2008-ban, a Zep 40. évfordulóján várható-e, hogy összeállnak? Plant dodonai választ adott. „A zenénk ma is élő úgy, ahogy van, nincs szükségünk nosztalgiára”. Pedig akkor már tudnia kellett, hogy fél év múlva, 2007. december 10-én a három életben lévő tag, Bonzo Bonham fiával fellép a londoni O2 arénában egykori kiadójuk, Ahmet Ertegün emlékére…Sajnos ebből az élményből is csak a DVD jutott nekem…  

De említhetném e sorban a „hőskor” számos nagyágyúját, a woodstock-i hősöket, Carlos Santanát, akinek 1983. május 13-i budapesti koncertje idején született meg első gyermeke, én pedig aznap tudtam meg, hogy apa leszek…Alvin Leet, akivel előbb az 1993-as tabáni Bluesapest koncert után, majd egy évvel később a Diáksziget-Eurowoodstock buliját követően találkoztunk, és próbáltam elmagyarázni neki, hogy a Ten Years After-t mi annak idején Tenyerem zaftosnak mondtuk („My palm is greasy”), ahogyan néhány évvel később Spencer Davist is felvilágosítottam a Gimme Some Lovin’ magyar értelmezéséről – azaz „Kiviszem a lovam” (I get out my horse”), mire Davis, aki civilben nyelvtanár, hamisíthatatlan nyerítésben tört ki…Vagy John Mayallt, akitől első megilletődöttségemben majdnem megkérdeztem, hogy tényleg ő-e az…A 70-es évektől baráti körömben nagy tiszteletnek örvendett a jazz-rock szentháromsága, a Mahavishnu Orchestra, a Return To Forever és a Weather Report. A You Know You Know, a Song to the Paharoah Kings vagy a Black Market himnikus jelentőségűek voltak számunkra. Aztán először John McLaughlin, majd Chick Corea, végül Joe Zawinul nyílt meg nekem. Még azt is túléltem, bár nem könnyen, hogy a Corea-interjút tájékozatlan szerkesztőm eképp vezette fel a címlapon: „Beszélgetés a világhírű gitárművésszel”.

És hogy ne éreztem volna magam mélységesen megtisztelve, amikor személyesen B.B. King, minden blues-zenészek tanítómestere nyújtott nekem kezet?  És kinek a hívó szavára vettem részt életem első tüntetésén a budapesti kínai nagykövetség előtt a Tienanmen téri vérengzés ellen? Joan Baez volt az a 68-as évek „Folk Madonnája”, vagy „Pasionariája”, ahogy tetszik.

Amikor 1972-ben láttam a Koncert Bangla Deshért című filmet, nem hittem volna, hogy 17 évvel később élőben ihatom Pandit Ravi Shankar szavait. Zenéjének óriási szerepe volt abban, hogy zaklatott éveim után visszanyertem lelki békémet az ő ragái közben végzett meditációik által. De legalább ilyen öröm volt számomra a találkozás egy rendkívüli hatású film, a Koyaanisqatsi zeneszerzőjével, Philip Glass-szal, aki 2008-ban Leonard Cohen Book of Longing-jára írt zeneművét mutatta be Budapesten. Ha valaki hiányzik e listából, az éppen Cohen, neki csak az aláírását őrzöm azon a szerződésen, amelyben még 2000-ben engedélyt adott nekem verseinek magyarra fordításához.

Voltak olyanok, akiknek látásával, hallásával, megérintésével úgy éreztem: összekötött valakivel, aki számomra meghatározó életélmény, de már soha többé nem jöhet el. Így léphettem „kapcsolatba” Jimi Hendrix-szel Noel Redding révén (ma már ő sem él), Otis Reddinggel Steve Cropper által (őt a Blues Brothers Band hozta Budapestre) és John Lennonnal Yoko Onón keresztül. Amikor Lennont megölték, akkor ért véget egyszer s mindenkorra kamaszkorom, de az a fél óra, amit Yokóval eltölthettem, visszaadott valamit belőle, és megértettem azt a hihetetlen erőt, ami Johnt megragadta és ami kettejüket egylényegűvé tette. Lehet, hogy jött volna valami hasonló üzenet Jim Morrisontól is 2007 nyarán, amikor a Margitszigeten lépett fel a 21st. Century Doors, izgatott is a lehetőség, hogy kiolvashassam Ray Manzarek szeméből a soha ki nem mondott igazságot Jim eltűnéséről, de végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom meg ezt a szellemidézést. És Ray azóta sírba vitte a titkát..

De nemcsak zenészek tettek hozzá életemhez tartós töltéseket, hanem írástudók is. Allen Ginsberg először 1980-ban szólított meg, amikor az ELTE Bölcsészkarán tartott két előadást. Az elsőn verseiből, saját dalaiból adott elő hol elképesztő drámai erővel, hol pedig megsemmisítő humorral örök barátja és élettársa, Peter Orlovsky közreműködésével, majd a másodikon az amerikai költészetről beszélt, de előtte egy néhány perces néma meditációra hívta hallgatóságát. Már ezzel az élménnyel felvértezve találkoztam vele 1986-ban, amikor Hobo meghívására lépett fel a PeCsa szabadterén, ekkor vált egyik kedvencemmé a Ne vénülj meg (Don’t Grow Old) című dala. Ezen az estén adta elő a Birdbrain című versét, amelyet Eörsi István „szinkronfordított” (Tyúkagy uralja a világot). Ők már akkor tudták. Még a koncert előtt beszélgethettem „Apánkkal” (© Hobo), a beat-költészetről, a hippivilágról, a Buddhizmusról, Kerouacról. Ez utóbbiból kiderült, hogy nem sokat értettem a Cody vízióiból (Azóta újra olvastam….). Könyvespolcom egyik dísze a magyar Ginsberg-kötet, a Leples bitang, amelyet dedikált nekem. Aztán 1993-ban még egyszer találkoztunk, akkor a Lágymányosi Közösségi Házban tartott zenés felolvasó estet, szintén Hobo közreműködésével. Őrzök egy fotót, amelyen mindhárman rajta vagyunk…

A beat, a hippikorszak, az underground különös képviselője volt az amerikai Max Schwartz. Ez a Brooklyn és San Francisco között ingázó „őrült költő”, vékony, nyurga termetével, derékig érő ezüstös hajával, már-már extatikus beszédével nem mindennapi jelenségként tűnt fel 1990-ben Budapesten. Nagy világutazó volt, de hozzánk úgy jutott el, hogy hallott egy előadást Amerikából József Attilával, és rájött, hogy ugyanazon a napon, április 11-én születtek, és ezért látni akarta a magyar költő hazáját. Kiváló szociofotós is volt, eredetileg filmesnek készült, a UCLA-re járt és szobatársa volt egy bizonyos Jim Morrisonnak. Első vizsgafilmjüket közösen készítették egy Elisabeth Bruckner nevű hölggyel, First Love címmel még 1964-ben. Nos, ez a férfiú jött el otthonomba azon a nyáron, és mesélt Jimről, akiről éppen a könyvemet írtam. Egy másik nap meg a Duna-parton sétáltunk, és az Akadémia előtti körforgalom virágágyásának közepén harsogta bele a városba József Attiláról szóló rögtönzését. Egy ideig még leveleztünk, aztán eltűnt a látókörömből. Néhány éve tudtam meg, hogy Max 2012. decemberben meghalt, utolsó éveit az Alzheimer-kór árnyékolta be.

 Negyedéves egyetemista voltam, amikor Köpeczi Béla professzor úr a 20. századi francia irodalom-szemináriumon az „új regényről” beszélt, megemlítette több ismert képviselőjét, köztük Alain Robbe-Grillet-t, és kifejtette, hogy ő a világ legunalmasabb írója. Szólásra jelentkeztem, mivel akkor már olvastam Robbe-Grillet több könyvét, és egyet nem értésemről biztosítottam a kiváló akadémikust. És előadtam neki, hogy ha az ember vizuálisan olvassa ezeket a könyveket, és minden mondat egy képben jelenik meg, akkor máris nagyon izgalmas, szinte filmszerű. Nem véletlen, hogy ő maga is többször rendezett. Nem is szólva azokról az asszociációkról, amelyeket az író csak megsejtet, majd az olvasóra bíz. A professzor úr, bár nem értett velem egyet, elfogadta a véleményemet – számomra ez örök példa arra, hogy egy igazán nagy tudású ember nem tartja magát tévedhetetlennek. Húsz évvel később, amikor utoljára találkoztam Köpeczi Bélával – szinte véletlenül, mert éppen Jancsó Miklósnál jártam, és kiderült, hogy a szomszédja – felidéztük ezt az esetet, de akkor már magával Alain Robbe-Grillet-vel is sikerült megismerkednem. Először 1994-ben lett volna rá alkalom, de akkor éppen otthon feküdtem egy bokaszalag-szakadással, így a lekötött interjút csak telefonon tudtuk megejteni. Három évvel később viszont már az Astoria halljában idézte fel nekem első magyarországi útját, amikor 1949-ben francia ifjúkommunistaként eljött a budapesti VIT-re. Beszéltünk a nyelv erejéről, a filmjeinek erotikájáról, de a modern technikáról is: kifejtette, hogy esküdt ellensége a számítógépnek, és továbbra is írógépen születnek művei. És közben elbűvölten néztem ezt a nemes arcélű, fehér szakállas öregembert, aki azért egy percre sem vette magát komolyan…

És a sport, amely szintén múlhatatlan szerelmem? Ott sem kerültek el a gyönyörű ismeretségek. Még nyilatkozott nekem Sir Stanley Matthews, az első Aranylabdás, a „szőke szélvész”, aki 50 éves koráig profi futballista volt. 1993-ban járt Magyarországon a londoni 6-3 40. évfordulóján. Néhány évvel később beszélgethettem az „évszázad mérkőzése” egyik hősével, a 3 gólt szerző Hidegkúti Nándorral, akivel akadt más közös témánk is: Firenze, egyik kedvenc olasz városom, ahol ő annak idején edzősködött, és akivel a Violák Olasz Kupát, majd Kupagyőztesek Európa Kupáját nyertek. Egy Vasas-drukkernek, mint nekem, csakis a legnagyobb tisztelettel illik kiejteni Illovszky Rudi bácsi nevét, hiszen ő tette naggyá az Angyalföldieket a 60-as években és vele nyertük eddigi utolsó bajnoki címünket. Rudi bácsiról utolsó élményünk a családban az volt, amikor egy szép napon felhívta kisebbik fiamat, Andrist, hogy mint kapus, menjen próbajátékra a Vasasba. Az öreg Mester ugyanis utolsó éveiben játékos-megfigyelő volt. Sajnos mégsem lett a srácból profi. Az örök ellenfél Újpest gólzsákjával, az 1964-es olimpia gólkirályával, az 1966-os „brazilszomorítók” egyikével, Bene Ferenccel különösen érdekes volt a kapcsolatom. először még 1969-ben találkoztam vele Firenzében, amikor a magyar válogatott az olasz bajnok Fiorentinával játszott előkészületi mérkőzést. (Marseille előtt három hónappal…). Aztán 1992-ben egy pécsi kispályás tornán futottunk össze újra, amelynek ő volt az egyik védnöke. Még ugyanabban az évben Parmába kísértem el KEK-meccsre az Újpestet, amelynek „Ferike” vezetőedzője volt. Sajnos nem hoztam nekik szerencsét.

1991-ben maga Sir Bobby Charlton mondta el nekem véleményét a modern futballról, az angol szurkolókról, akiknek akkoriban nagyon rossz hírük volt a világban, különösen az 1985-ös Heysel-tragédia óta. 1966 világbajnoka, Aranylabdása, minden idők egyik legelegánsabb játékosa örök csapatát, a Manchester United-et kísérte el alelnökként Budapestre, UEFA-kupameccsre, és maga is beállt kicsit labdázgatni a fiúk közé. Még akkor sem pattant el tőle a labda…Ama MU-látogatásból csak azt sajnáltam, hogy nem figyeltem fel a csapatban egy göndör hajú, 18 éves fiatalemberre, mert akkor később elmondhattam volna, hogy én már akkor interjút készítettem Ryan Giggs-szel. Sajnos soha többé nem találkoztam vele.

Nagyobb szerencsém volt 1997-ben, amikor az akkor Európa-bajnok olasz U21-es válogatott körül nyüzsögtem. Először az edzőt, ahogy az olaszok mondják, a Mistert faggattam, és elárultam neki, hogy még láttam őt játszani a Milanban. „Micsoda memória!” – nevetett fel, mindjárt fel is elevenítettük az 1963-as BEK-győzelmet, de előre tekintettünk a következő évi vb-re. Társalgásunk végén a Mister megajándékozott egy, az olasz szövetséget szimbolizáló labdás kulcstartóval. A mai napig ezen viselem kulcsaimat. Ezt követően szóba elegyedtem egy magas, vékony, jóképű, mosolygós fiúval, akit akkor hazája legnagyobb kapustehetségének tartottak, ennek ellenére szerény és önkritikus volt. Amikor Hegedűs Ákos barátom fotózni kezdte, a fiú magasba tartott egy ásványvizes palackot és aláállva kezdett inni. A fotót, és a fiú ma már nagyon sokat érő autogramját természetesen szintén őrzöm. A Mister Cesare Maldini volt, Paolo apja, aki maga is zseniális játékos és remek edző volt. A bohókás fiatalember pedig, akinek bravúrjait, mosolyát és nem utolsósorban sportemberi nagyságát ma az egész világ ismeri: Gianluigi Buffon.

És még egy nagy sporttalálkozás. Carletto Ancelotti, aki 1998-ban előadást tartott a Testnevelési Egyetemen. Minden idők egyik legnagyobb középpályása, aki látta gólját az 1989-es BEK-elődöntőben a Real Madrid ellen, sosem felejti el. Játékosként kétszer, edzőként háromszor nyert BEK-et, illetve BL-t. Akkor a Parma edzője volt, igazán nagy karrierje a 2000-es években kezdődött, de már akkor is az volt az alapelve, hogy a taktikai fegyelem és a szép játék nem ellenségei egymásnak. Ha manapság meglátom őt a BL-közvetítésekben, mindig eszembe jut az a beszélgetés ott az Alkotás utcai nagy előadóban.

Borisz Szpasszkij családi életünknek is részévé vált: miután Édesapámmal a 60-as évek eleje óta sakkozunk (keresztapám mellesleg az 1978-as férfi „aranycsapat” kapitánya, Papp Navarovszky László volt, sajnos már több mint 20 éve meghalt), gyakran játszottunk le és elemeztünk világbajnoki páros mérkőzéseket. Nem maradhatott ki az „évszázad mérkőzése” sem 1972-ben, amelyet  Borisz Szpasszkij és Bobby Fischer vívott. Aztán bő 20 évvel később már szemtől szembe ülhettem Szpasszkij mesterrel – no nem sakkpartin, csupán egy interjú erejéig, miután a frissen felújított Várkert Bazár Casino épületében bemutató mérkőzést játszott Polgár Judittal. Még abban is szerencsém volt, hogy a volt világbajnok kitűnően beszél franciául, mivel felesége révén ezt az országot választotta új hazájául, így nem az akkor már erősen feledésbe merült orosz tudásomra kellett hagyatkoznom.

És begyűjtöttem sorra a mozi hőseit is. Agnés Varda és Madelaine Morgenstein (François Truffaut első felesége) személyében a francia „nouvelle vague” adott nekem randevút, bár Vardával Jim Morrison is szóba került. Jean Rouch a párizsi 68-as utcák éles szemű megfigyelője volt, és éppen azelőtt találkoztunk, hogy megírtam első könyvemet a lázadó időkről. Egy asztalnál ülhettem Wim Wenderssel, Marco Ferrerivel, aki Magyarországon forgatta utolsó filmjét, az Ezüst nitrátot, de a két legszebb pillanatom a filmvilágból Ennio Morricone és Kovács László volt. Morricone az Operaház kávézójában mesélte el, hogy miként született meg Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugata az ő zenéjétől ihletetten (bár számomra az utolérhetetlen csúcs a Jó, a Rossz és a Csúf temetői jelenete), Kovács László pedig, aki 1996-ban a 100 éves mozi ünnepére érkezett haza, az Atrium Hyatt halljában idézte fel, hogy Dennis Hopper hogyan „játszotta elő”  Peter Fondának, Jack Nicholsonnak és neki az Easy Rider valamennyi jelenetét. Miközben beszélgettünk, odajött hozzánk egy világhírű kollégája, akivel bemutatkoztunk egymásnak, de ő aztán továbbállt, mert nem akarta zavarni az interjút. Ott, abban a pillanatban, amikor nemzedékem legnagyobb kultuszfilmjének tanújával beszélgettem, talán fel sem fogtam, hogy a bemutatkozó úr Zsigmond Vilmos volt…

E felejthetetlen emlékek képzeletbeli ládikájára még nem került lakat. Még van egy terjedelmes bakancslistám, néhány majdnem elérhetetlennek tűnő nagy emberrel, de ki tudja, mikor ki kerülhet a látókörömbe. Néhány hónappal ezelőtt aligha hittem volna, hogy a Toldi mozi hangulatosan ótvaros előterében Leonard Cohenről és  a Creamről beszélgetünk korunk legnagyobb zenei dokumentumfilmesével, Tony Palmerrel. (Bazánth Ivola fotója).