Vasútállomás valahol Magyarországon, alig négy hónappal a háború vége után. Állomásfőnök szedelőzködik. Kocsis érkezik, kezét tördeli, köp egyet. Szovjet katonai dzsip kanyarodik a sínek elé, megáll, vár. Tiszta Volt egyszer egy Vadnyugat. Aztán bejön a vonat, füttyel és nagy füsttel. Ketten szállnak le róla: egy fehér szakállas öregember és egy legfeljebb ha húszéves fiú. Mindketten zsidók. Két ládát vetetnek le a kocsissal és fiával, óvatosságot kérnek tőlük. A faluba igyekeznek. A fuvart előre kifizetik.  

Vasútállomás valahol Magyarországon, még ugyanazon a napon. Szakad az eső. Az öreg és a fiatal zsidó megérkezik az állomásra, ahol egy másik fiatalember is a vonatra vár. Nagy füttyel megérkezik a szerelvény. Felszállnak, a vonat elindul ugyanabba az irányba, ahonnan reggel jött. De a sűrű fekete füstöt, amit kéménye kiereszt, maga mögött hagyja. Mementóként egy másik, gyilkos füstről.

És a két vonatfütty között: a két férfi végiggyalogol a falun a szekeret követve, ahol még nemigen érződik az új idők szele, még a régi jegyző az atyaúristen, akinek mindenkihez van egy jó szava, aki érdemes rá, és akit még megsüvegelnek. Most éppen a fia lakodalmát előkészítő asszonyokkal atyáskodik. És ez a szemétdombon pöffeszkedő kakas az első, aki pánikba esik a két ismeretlen férfi láttán. Csak azt látja, hogy zsidók, de fogalma sincs, hogy kik ők, miért jöttek, ki küldte őket. A két férfi időnként megáll, egy-egy kútnál isznak, kezet mosnak és némán mennek tovább. A pánik meg csak terjed. Bosszút állni jöttek, visszakövetelni azt, amit „jogszerűen” elvettek tőlük? És akkor elindul a kikerülhetetlen kérdés-sorozat: ki mit vett el, ki kit jelentett fel, a gyávaság, a kapzsiság, a hétköznapi embertelenség hullafoltjai egyre többeken ütköznek ki, jószerével mindenki vádolható, zsarolható. Néhányukban azonban megszólal a lelkiismeret: a férfi, akit a  jegyző rávett egykor a drogériás – a legjobb barátja – feljelentésére, hogy az övé lehessen a bolt, előbb félholtra issza, majd felköti magát; a vőlegény, aki amúgy is mást szeret, az esküvő elől elmenekül a faluból; a menyasszony pedig megaláztatásáért a bolt felgyújtásával teljesíti be saját lelki megtisztulását.

És közben a két idegen semmi mást nem akar, mint néhány tárgy – egy pár gyerekcipő, imakendők, néhány Tóra-tekercs, menóra – által megadni a végtisztességet elpusztított hitsorosaiknak: a helyi zsidó temetőben hantolják el azt, „ami marad belőlük”. A rítus után ugyanolyan csendben távoznak, ahogyan érkeznek. A helyiek, élükön a jegyzővel, magukon hajtják végre az ítéletet.

Török Ferenc 1945 című alkotása, amely Szántó T. Gábor novellájából készült,  kevés beszédű, klasszikusan komor fekete-fehér film. Ragályi Elemér képeit hol hangsúlyosabban, hol visszafogottabban Szemző Tibor felszabadítóan nyomasztó zenéje kíséri végig. Az egyik oldalon Rudolf Péter szánalmassá váló fölényes kivagyisága, a másik oldalon Angelus Iván méltóságteljesen fájdalmas némasága a végpont. Közöttük kisebb remeklés Szarvas József, Nagy-Kálózy Eszter, Szirtes Ági jelenléte. De a legkisebb szereplő arca, minden mozdulata is fontos. Ahogyan egy zárt közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol senki nem tehet úgy, mintha nem tudna semmiről. És mégis működik a bűnös hallgatás, amelyet mi magyarok jól ismerünk. Nemcsak 1945-ből, nemcsak 1956-ból, nemcsak 1989-ből, hanem a köztes időkben is. Működik, legalábbis egy ideig. Mert mindenkinek a „falujába” megérkezhet egyszer a két idegen….

(Török Ferenc: 1945 (fekete-fehér, 91 perc, 2017)