Mintha az Örök Város és a Fények Városa eggyé olvadt volna, híres negyedek, nevezetességek kerülnek egymás mellé, miközben mindenki egy harmadik nyelven beszél.
Megérkezésem után elsőként egy mesterbűnöző szolgálatába szegődöm, aki ugyanolyan összetett figura a legendák világából, mint maga a város: megtudom róla, hogy a Kétéltű Ember valójában Arséne Lupin, és amikor nagyon szotrul körülötte a hurok, beleveti magát egy folyóba, vagy egy csatornába, úgy lebeg, mint egy vizihulla akár órákig, még arra is képes, hogy a víz alatt kiigyon egy egész üveg vodkát, ugyanis megrögzött alkoholista. Egy ideig a közelében vagyok, mert ígér nekem a zsákmányaiból, és bár tudom, hogy úgysem kapok semmit, belemegyek a játékba. De amikor engem akarnak letartóztatni helyette, végleg otthagyom.
Egy luxusvillában, ahol biztonsági őrnek szerződtetnek, találkozom a 90-es évek legendás brazil felfutójával, aki éppen befejezte utóda felnevelését és ennek örömére meglepi őt egy kárminpiros csodaautóval. „A tehetség mindent megérdemel” – mondja a világbajnok. Én megkérem a fiút, hogy vigyen be a városközpontba, mert befizettem egy olyan buszon körútra, amely végigvisz valamennyi olyan szentélyen, ahová eddig még nem sikerült bejutnom, holott semmi más tervem nincs, minthogy ellopjam tőle a kocsit. A nagy sietségben azonban otthonfelejtem a pisztolyomat, így a rablásból nem lesz semmi.
A városnéző busz azonban megvár, és elindulok a túrára. Mellém ül egy nő, aki általános iskolai reménytelen szerelmemre hasonlít, és csábít, hogy a harmadik szentély után szálljunk le egy palotánál, mert ott sokkal izgalmasabb dolgok történnek. Belemegyek, gondolom, a szentélyek, ha eddig megvártak, még egy kicsit tudnak rám várni. Odafent tucatnyi férfi és ugyanannyi nő várakozik egy teremben egy hosszú asztalnál, nagy szeretettel fogadnak bennünket. Megérkezik egy jó vágású, egyszerű kockás inget viselő, alig középkorú férfi, aki leül az asztalfőre. Minden tekintet rá mered. Ő fel sem néz, csak mond egy férfi és egy női nevet. A megszólítottak felállnak és elvonulnak. Jön a következő pár neve, ők is távoznak, így megy ez, míg csak mi ketten maradunk. „A Mester minden titkos vágyat teljesít” – mondja a nő. De ezúttal tévedett, mert az ártatlan szerelemnél többet sosem éreztem iránta. Így aztán a nő eltűnik valahol a termekben, én is nekiindulok, de mindenűtt szinte leállatiasodott párokba botlok, akik kiélik legrosszabb önmagukat is. Majd ismét belefutok a Mesterbe. „Ha fogytán az erőd, csak szólj” – mondja nekem, atyailag vállamra téve a kezét. Benyitok egy újabb terembe, ahol újabb tucatnyi férfi és tucatnyi nő várakozik. A férfiak eggyel kevesebben vannak…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
