GNL911

Amikor 1988 nyarán az MTK-stadionban a színpadra állított monumentális kapuk között megszólalt A Jó, a Rossz és a Csúf kísérteties temetői zenéje (kötelező film!) sokan úgy érezték: ez lesz a legjobb zene, amit aznap este hallani fognak. A Metallicának akkor még olyan híre volt, zenéjük csupán törés-zúzás. Pedig akkor már túlléptek ezen az önmagáért valóan brutális korszakon, és karnyújtásnyi voltak attól a lemeztől, amellyel végleg a heavy-metal klasszikusai közé emelkedtek.

A kaliforniai négyesfogat stílusában egy tragikus esemény nyomán állt be változás: 1986-ban egy svédországi turné során megkövetkezett autóbalesetben meghalt Cliff Burton, az együttes basszusgitárosa. Ekkor került helyére Jason Newsted, a Flotsam Jetsam muzsikusa, és – bár komor, szinte fenyegető arcával tökéletesen beleillett a zenekar imázsába – játéka, stílusa némi finomítást jelentett a Metallicának.

James Hetfield, a hórihorgas gitáros-énekes, Kirk Hammett, a bongyorfejű, fél-filippinó gitárnyűvő, és a szőke, dán származású vadállat, Lars Ulrich dobos már addig is „kilógott” a 80-as években gomba módra szaporodó HM-együttesek közül. Ők voltak „a pólós metál” képviselői: nem menekültek sötét miszticizmusba, nem öltöztek sem lovagkori szerelésekbe, sem pedig szögekkel kivert „szupermacsó” bőrcuccokba. Erejük nem külsőségeikben, hanem a belőlük áradó pokoli energiában, az önmagukat sem kímélő élő fellépésekben volt és ezt az erőt a lemezekre is át tudták menteni. Persze ők sem voltak minden előzmény nélküliek. Két ős nyoma mindenképpen fellelhető zenéjükben: a korai Black Sabbathé, a maga komor, ereszkedő hangsoraival és ritmusváltásaival, valamint az amerikai metál úttörőjéé, a Grand Funk Railroadé, annak minden féktelenségével, akik másfél évtizeddel korábban már-már ősemberi őrjöngéseket mutattak be koncert közben, miközben szinte betegesen püfölt dobbal, agylúgozó basszussal és gitárgyilkos szólókkal ostromolták a publikumot – pokoli hangerőn.

Nos a Metallica ezeket a vívmányokat vitte tovább, és már az 1987 végén megjelent dupla albumuk, az ...And Justice For All jelezte: nemcsak sokkolni, zenélni is tudnak. Miközben olyan bombákkal döngettek, mint a Harvester of Sorrow, bemutatták, hogy értenek a visszafogott, ám nem kevésbé hatásos drámaisághoz is: ez volt a One, amelynek alapja Dalton Trumbo döbbenetes háborús filmje, a Johnny's Got His Gun volt. A film és a dal főhőse egy, a harcok során megvakult, kezét-lábát elvesztő vegetáló emberi roncs, akinek már csak az agya tud kommunikálni. A daltól is a hideg kerülgeti az embert...

A személycserével és zenei fordulattal egyúttal lelassult a Metallica lemezkészítési tempója is: már nem törekedtek évenként új albumra, viszont ezt követő munkáik egyre nagyobb elismerést hoztak számukra. Pályájuk csúcsának ma is sokan a csak simán Metallica című lemezt tekintik, amelyet borítója miatt neveznek Black Albumnak. Mindenesetre ez volt az a több mint 70 perces anyag, amely kiléptette őket a metálosoknál szélesebb közönség elé is. Igaz, hogy miután 1991 augusztusában felléptek a Népstadionban a Monsters of Rock-on, minden idők legnagyobb magyarországi metálbuliján (a Queensryche és a Mötley Crüe után, az AC/DC előtt), néhány nappal később egy Pecsa-beli trash-fesztiválon fültanúja voltam a következő rajongói párbeszédnek: „Voltatok Metallicán?” „Diszkóba nem járunk.”

Azért még így sem ajánlanánk kiscsoportos óvodások délutáni altatódalának a Metallicát! Mégis, az Enter Sandman, amely fenyegetően lebegő gitárbevezetője után begorombul, tulajdonképpen a gyermekeknek szól: a „sandman” ugyanis a gyermekmesék álomhozója: „Valami fenyeget oltsd el a fényt/a gondok a szívemre lépnek/és nem hófehérek/háborúk hazugságok/sárkányos lángok/harapásra vágyók/aludj de figyelj nagyon....”. A dal hamarosan a banda egyik védjegye lett. Nem kevésbé lett korszakalkotó az album két lírai hangvételű felvétele - egyik erőteljesebb, mint a másik. a The Unforgiven igazi westernes harangzúgással kezdődik, majd Hetfield belelép egy keserű vénember szerepébe: „Amit éreztem, amit tudtam/mindig megállt alattomban/rab voltam/nem is voltam/megbocsáthatatlan”. James teli torkú, mélyből jövő, hörgő hajlításokkal teli éneke itt teljesedett ki, és vált nemcsak a kemény rock-ban olyan követendő példának, mint egy évtizeddel korábban Robert Plant vagy Ian Gillan stílusa. A dolgok különös egybeesése, hogy alig két évre rá készült el ugyanezen a címen Clint Eastwood Oscar-díjas filmje, amely újrateremtette a tetszhalálban leledző amerikai westernt.  A Nothing Else Matters szívszorító, ám csak férfiasan érzelmes, egyszerű, szomorkás dallamával (beférne egy körbe a Black Sabbath Solitude-jával és a Grand Funk Heartbreakerjével, ha már felemlegettük az ősöket), amely a végén, a vonósnégyessel aláhúzott, „gyertyás” részek után kitör egy felszabadítóan kétségbeesett gitárszólóba. Ez a dal lett az egyik csúcspontja 1998-ban a Metallica és a San Franciscói Szimfónikusok közös lemezének, az S/M-nek is.

Azért a Black Album nemcsak erről a három dalról szól: a Sad But True igazi „headbanger” nóta (még most is nehéz úgy hallani, hogy az ember ne rázza magát metálos módon), a Wherever I May Roamban megmutatják, hogy egy keleties, az elején szitárhangon megszólaló motívumot is lehet fémesíteni, a Don't Tread On Me, amelyben felidézik Leonard Bernstein Americáját meglehetősen kétértelmű: „Ha békét akarsz, készülj háborúra” - énekli Hetfield, de azért figyelmeztet: ne provokálj egy csörgőkígyót...Akkor már túl voltunk az első Öböl-háború kitörésén…Ők sem kerülik el, hogy nem mondják el véleményüket az istenkeresésről: „Mélyen bevert szög tartja vissza a gyógyító kezet”. (The God That Failed). Végül a The Struggle Within nem olyan ember vívódásait idézi fel, aki egykönnyen megadja magát. És ezeket a földön járó gondolatokat remekül hangzó, igazi ütős zene kíséri: Lars Ulrich cséphadaró játéka finomságokra, váratlan lassításokra és felpörgésekre is képes, Kirk Hammett pedig érti az új idők gitártekeréseit, ismeri a „nyakon pörgetés” trükkjeit, de visszahelyezi jogaiba a jó öreg wah-wah pedálokat is, és szólói sosem válnak öncélúvá.

 A 90-es évek közepére az előző évtized nagy metálhulláma visszahúzódott, szinte csak ők tudtak a korábbi nagyok közül élvonalban maradni. Közben 1995-96-ban megjelent még két bombájuk, a Load és a Reload (eredetileg egybe akarták kiadni, de sokallták a felgyülemlett anyagot), majd a Garage Inc., amelyen saját „klasszikusaikat” dolgozták fel. Ekkor lettek ismét a klip-tv-k kedvencei a Whiskey In The Jar új, a Thin Lizzy előtt tisztelgő verziójával, amelyet egy orgiába fúló házibuli képeivel kísértek. Az ezredfordulóra azonban a nagy négyes kifáradt, Newsted kiszállt – és mit az a jó isten, a 2003-ban megjelent St. Anger ismét azt a pokolian vad zenét hozta vissza, amivel ismertté váltak 20 évvel korábban. De milyen érdekes az élet, meg sem közelítették vele a „lágyabb korszak” sikereit....2012-ben aztán e hang rajongói is örvendhettek, mert Hetfieldék európai turnéjukat a Black Album anyagára építették.