Köhög a fél család. A gyógyszertárban éjszakai köhögéscsillapítót kérek és kapok. Bevesszük és jobban köhögünk tőle éjjel, mintha be sem vettünk volna semmit. Másnap visszamegyek, kérdőre vonom a patikushölgyet, aki enyhe kacajjal adja tudomásomra, hogy az adott gyógyszer csakis „periferiálisan” csillapítja a köhögést. De mi az én perifériám? A szakállam, vagy a glóriám?
Az egyik közüzemi szolgáltató felhív, hogy gondolkodtam-e az ajánlatukon. Nem tudok róla, hogy lett volna ajánlatuk. Hátha valaki más vette fel a telefont – próbálkozik a hölgy, de megnyugtatom, hogy napközben többnyire én vagyok itthon, ha esetleg mégsem én veszem fel, az ilyesmiről akkor is értesülni szoktam. Pedig itt van a bejegyzés, hogy Önt felhívtuk – erősködik a hölgy, dátumot is mond, amikor biztosan tudom, hogy senki nem volt itthon. Azért ezt Louis de Funés elegánsabban csinálta a Felszarvazzák Őfelségét című klasszikusban: „Sire, megkapta a névtelen levelemet?”.
Vajon megérjük-e valaha, hogy az ember értéke követi az inflációs rátát?
TV-nézéseinknek lassan egyetlen szép pillanata marad: amikor Életem a vállamra hajtja a fejét.
Budapest egyik legpatinásabb mozijában egy sajtóvetítés alatt ellopták az egyik terem szegőléceit. A következő vetítésen ezért az újságírók, akik megunták a filmet, csak a közvetlenül az utcára vezető hátsó kijáraton távozhattak.
Egy memória-erősítő étrend-kiegészítő dobozán olvasom: „Az ajánlott napi mennyiség nincs meghatározva.” Két sorral lejjebb: „Ne lépje túl az ajánlott napi mennyiséget!”. Megígérem.
Egy év után újra megnéztük a Saul fiát. Tavaly moziban láttuk, most tévében. Így, összezárva vele egy szobában rettenetesebb volt, mint a moziban, ahonnan a végén volt kiút az utcára.
Ma ismét a csakazértis identitások korát éljük, mert amikor meg akarják mondani, hogy kik legyünk, hogy megfeleljünk, vagyunk még, akikben feléled az egészséges ellenkezés.
A látszó betonok szaporodása egyenesen arányos az ország szürke agysejtjeinek pusztulásával.
Azzal biztatnak, hogy húsz év piálás most nyújtja be a számlát. Nem tudok róla, hogy tartozásom lenne.
„Visszafordíthatatlannak tűnő tradíció” – így minősített egy kulturális fesztivált az illetékes miniszteri biztos. Valahogy túléljük. És az államtitkár urat is.
Nemzeti apátiánk mellett csak nemzeti szkepszisünk nagyobb: ha feltűnik egy új közéleti erő, a közbeszéd nem a programjukra koncentrál, hanem arra, hogy vezetőinek milyen a káderlapja és kik pénzelik.
Népfenségünk nem múló méltósággal tekint főkegyurunk hazugságaira. Hol elméink elborulnak, igaz hívők leborulnak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
