GNL911

Szeretett volna úszóbajnok lenni. Aztán balett-táncosnak készült. Végül drámai és irodalmi tanulmányokat folytatott, már-már szerződtették egy olyan filmhez, amellyel aztán később Madonna hatalmasat bukott. Pedig már kilencévesen felfedezte a versírás örömét, és 13 évesen írta első dalait. Mégis egy Lou Reed-koncert döntötte el véglegesen, hogy Suzanne Vega a rock-költészetet választja hivatásának.

Suzanne, már csak az említett előzmények miatt is, későn érő típus, hiszen már 26 esztendős volt, amikor 1985-ben első albuma megjelent. Addigra már rendszeres vendége volt a Greenwich Village-i Cornelia Street Café hétfői dalköltő körének, itt fedezték fel tehetségét és kapott lemezszerződést. A finom vonású, zöld szemű, törékeny, Puerto Rico-i nevelőapja révén a New York-i Spanish Harelmben felnőtt lány minden volt, csak nem „korszerű”. Már nem kötötte semmi a 60-as évek dalos lányaihoz, de a 70-es évek punkjaihoz sem, ugyanakkor néhány évvel megelőzte  a rock új női hullámát. Miközben a toplisták tetejéért Madonna és Cindy Lauper vetélkedtek Amerikában, Suzanne intim hangvétele, mikrovilágú történetei melankóliájuk, érzékeny szomorúságuk ellenére is felüdülést jelentettek. A világhír sem váratott sokáig magára: az 1987 áprilisában megjelent Solitude Standing kis életképei, portréi már tökéletes összhangba hozták Suzanne költészetét és „modern rock-folk” zenéjét. A Tom's Diner azóta védjegyévé vált, akárcsak a megvert házbeli kisfiú története, a Luka, de ezen hallható – némi Paul Verlaine-es utánérzéssel – a Wooden Horse, a „vadember” Caspar Hauser kesergője, és az In The Eye, amelynél tömörebben ritkán fejezték ki egy gyilkos szerelem életérzését.

Így aztán, mire Suzanne eljutott a harmadik albumig, a Days of Open Handig, már kivívta magának a művészi szabadság jogát, és megengedhette magának azt is, hogy a lemezen ne legyenek „slágerek” (nem mintha valaha is erre törekedett volna), hanem hogy kísérletezzen, szélesítse zenei palettáját. Így született egy gyönyörű, már-már impresszionisztikus lemez, amelynek gyöngyszemei annál fényesebbek, minél jobban közel engedi őket magához az ember.

Egy gitárral és harmóniummal erősített keringővel, a Tired of Sleepinggel nyit Suzanne, és Petőfit kifordítva, arról énekel, hogy „anyám, az álmok hazudnak”. „Ó, Mama, már menni vágyok/és oly sok a dolgom/hogy nem alhatok”, és előkúsznak a magányos öreg, a templom lépcsőjén pénzben játszó gyermekek, egy halálra kinzott madár képe. A háborús sérültek fantomfájdalmait felidéző Men In A War már kifejezetten rock-dal, ha nagyon fülelünk, egy régi Stones-szám, a Street Fighting Man motívumait fedezhetjük fel benne. A Rusted Pipe kimért orgonával kezdődik, de afrikai ütők is belekeverednek. Hogy azért emlékeztessen minket Vega arra, hogy végül is a 80-as évektől búcsúzunk, a Book of Dreams zenéje korhű könnyed rock, bár a merengő középrész azért zavarba ejt. A szöveg még kevésbé pihekönnyű: „álmoskönyvemben/életfogytig gúzsba kötlek/hogy érezd végre nehezéked/a lapok napjain ha nyílik a kezed”.

A lemez talán legfurcsább dala az Institution Green kiszámíthatatlan dallamvezetésével, egy végig kísérő/kísértő, árgus szemekkel figyelő basszussal és egy idegesítő ketyegéssel – mint amikor a régi időkben vizet csepegtettek a kopaszra nyírt bolondok fejére. Nem járunk messze az igazságtól: itt csak nevek vannak egy könyvben, azok is elvesznek, és hiányoznak a tekintetek.

Ezt a nyomasztó hangulatot viszi át Suzanne át a második oldalra a Those Whole Girls (Run In Grace) alig két perces dalával, ahol az akusztikus gitárpengések, és az egyszótagossá töredezett sorok belevesznek egy hangködbe. Ezekhez képest valóságos felüdülés a Room Of The Street párjának gyorsfényképe, és hozzá egy olyan fuvolás-kézi ütős háttér, amely a Traffic híveinek is megmelengetné a szívét. A Big Space halk kiáltvány a munka elembertelenítő hatása ellen, hogy ne haljanak meg az érzések: „Az izom és az agy között kell, hogy legyen egy vezeték” - figyelmeztet Vega egy játékos dallam kíséretében.

De lépjünk is ki gyorsan a lehangoló mindennapokból, kell egy kis boszorkányság, minimalista ráolvasás a jövendőmondás módozatairól: „...kutakkal/halakkal/betűző hamuval/fűvel és madárral/füstölgő oltárral/felfűzött gyűrűvel/hangos nevetéssel/kiásott kaviccsal/egyikük úgy lehet/mond valamit neked”. A végére azért kapunk egy olyan pszichedelikus codát, hogy az egykori San Franciscói hippik megirigyelték volna. És ha már „a csillagéveknél” tartunk: ilyen vonósnégyest rock-ban, mint amely Suzanne-t kíséri a Fifty-Fifty Chance-ben, nem hallottunk az Eleanor Rigby óta! Ott egy örök magányra ítélt nő sorsáról énekelt a Beatles, itt pedig egy öngyilkossági kísérletbe menekült lányról, akinek még megadatik a lehetőség az újrakezdésre. Ugyancsak a remény szól az apró csengésekkel teli záródalban, a Pilgrimage-ben, hiszen „a sötét életet fény lövi keresztül.”

Suzanne Vega azóta is, ha nem túl nagy gyakorisággal, de jelen van a modern zenei életben. Utoljára 2016-ban jelentkezett lemezzel, Lover, Beloved: Songs from an Evening with Carson McCullers címmel. Hazájában már jó ideje elismerik írói, költői erényeit: 2001-ben jelent meg a Passionate Eye című kötete, amelyben nemcsak dalverseit, hanem önálló költeményeit, gyerekkori verseit, cikkeit és kisebb esszéit is olvashatjuk. A kicsi, törékeny, de nagyon erős nő minden csendes szavára jó odafigyelni.

Suzanne Vega a 90-es évektől többször is eljutott hozzánk, kár, hogy ritkán játszhatott művészetéhez méltó körülmények között. Talán a legjobban akkor járt, amikor 2003-ban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon kapott pódiumot. Egy évvel később ő volt a „meglepetés” a Felvonulási téren Sting előtt, de a több százezer ember, a vurstli-hangulat mellett elveszett a lényege...