GNL911

Hatalmas találmány az internet. Mindent megtudhatunk a világról, találkozhatunk olyanokkal, akikkel amúgy esélyünk sem lenne, megtalálhatunk rég nem látott barátokat, ismerősöket. És megtalálhatjuk saját múltunkat, családunk történetét is.

Egy, a budapesti „csillagos házakról” szóló cikk indítja el az emlékezés útját Molnár Zsuzsában és családtagjaiban. Ő is egy ilyen házban élt négyévesen, 1944-ben Újlipótvárosban, a Csanádi utca 21-ben, és most feltódulnak az emlékek, amelyek lánya, Oláh Katalin révén egyesülnek személyes hangú dokumentumfilmé.

„Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz” – ez a József Attila-sor motoszkált bennem a Beágyazott emlékeink című filmet nézve.

Beágyazott emlékeink – többszörös értelmű ez a cím. Egyfelől a bujkálásra utal – saját családom történetében is hallottam olyan esetről, hogy az üldözöttet egyszerűen „beágyazták”, másfelől arra a régi rítusra, amikor egy halott szobáját lezárják és nem nyitják ki többé, tehát a mindennapi életben is eltemetik. De van egy harmadik értelmezés is az én olvasatomban: vannak olyan emlékeink, amelyek akkor is ott vannak az agyunkban, a lelkünkben, a testünkben, ha soha nem beszélünk róluk, mert kiszakíthatatlanul és kiirthatatlanul részeinkké váltak.  Oláh Katalin filmje e hármas értelmezésnek a feltárása.

A rajz, legtöbb gyermek kedvenc időtöltése, kulcszerepet kap a visszaemlékezésben. Az unokák, nagyanyjuk emlékei nyomán felrajzolják a családfát, ez a film kerete. Aztán a történet, a vészkorszak, a „csillagos házak”, a menekülés, a befogadás, a halál, a családok szétszakadása és egymásra találása mind-mind megjelennek fekete-fehér rajzokban és animációkban, mintha mindezt gyermeki szemmel látnánk. Ahogy egykor Zsuzsa, akinek édesanyja sokáig azt hitte, hogy lánya nem emlékszik semmire a szörnyűségekből, és ahogy az unokák ma elképzelik. Az utóbbi évtizedekben a történetírásban is polgárjogot kapott „szóbeli történelemmel”, budapesti és New York-i találkozásokkal, egykori hivatalos iratokkal, lakójegyzékekkel és öngyilkos statisztikákkal, valamint az elmúlt évtizedek különböző korokból fennmaradt, de egyaránt hamis hiradóival vegyítve leszünk részei egy emlékezésnek, egy család több generációs történetének.

„Mi a háború?” – kérdezi Zsuzsa unokáitól. „Lövöldöznek egymásra” – felelik az unokák. Nekik szerencsére „csak” ennyit jelent, és nem is fogják fel igazán, hogy mi a halál, a halálfélelem, és nem kellett még megtapasztalniuk azt sem, hogy mi a vészkorszak, és milyen a semmi előtt meg nem hátráló, nem csupán filoszemitizmusból, hanem alapvető emberségből eredő szolidaritás. (Golopencza Illés légóparancsnoknak köszönhették Zsuzsáék az életüket.) Miként csupán a kiskamasz Marci ébred rá, hogy mit jelent zsidónak lenni, és nagyanyja története nyomán tér vissza a gyökerekhez. És hihetetlen epizódokra derül fény: menekülés egy ládában, a legkedvesebb családi fotók megmentése akkor is, amikor egy bőröndbe kellett mindent becsomagolni; az üldözöttek és a bujtatók között szövődő sírig tartó szerelmek; az egykori „csillagos házak”, amelyekből a kommunista érában az elhárításnak és a besúgóknak fenntartott „konspirációs lakások” lettek; az Amerikába emigrált unokaöccs, aki annyira meg akart szabadulni minden hovatartozásától, hogy odaát a telefonkönyvből választott magának új nevet…

Zsuzsa bevallja, hogy gyermekeikkel nem beszéltek a rettenetes 1944-es évről, amelyről „nincsenek fényképeik”, mert a Kádár-rendszer idején inkább arra törekedtek, hogy békében, a lehetőségekhez mérten a világra nyitottan éljenek. De azért tisztában volt azzal, hogy a társadalomban megmaradt a felszín alatt antiszemitizmus, amely felszínre is tört a rendszerváltás után. És ő maga adja meg a választ a nagy kérdésre: ha maguk az érintettek gyermekei sem ismerték a múltat, ha nem beszélték ki azt egymást között sem, akkor hogyan lehetett volna elvárni egy össztársadalmi szembenézést?

Amikor családunkban, ismeretségi körünkben eltávozik egy idős ember, gyakran eszünkbe jut, hogy mennyi mindent mesélhetett volna, hiszen aki az elmúlt 80 évet megérte, maga a két lábon járó történelem, legyen a legegyszerűbb ember a legegyszerűbb sorssal. A beágyazott emlékeinknek a jó és a rossz harca, az emberi élet tisztelete, az önazonosság fontossága mellett legalább ilyen lényeges üzenete: faggassuk a múlt tanúit, bármennyire is szubjektívek, bármennyire sokféleképpen emlékeznek ugyanarra a történetre, hogy megmaradjon nekünk az igazság tanítása és tanulsága. Túl a személyes kötődéseinken is. És minél többen tesszük fel a maguk tiszta állapotában e kérdéseket, annál többen leszünk, akik világosan látják jelenünket és jövőnket is, ha lesz. 

Oláh Katalin filmje vasárnap délután, 16.40-kor lesz látható a Duna World műsorában.