GNL911

Barátommal követünk egy prófétát, aki magát Pentagrammnak nevezi, de valamiért a köztudatban Pentagonként emlegetik. Igéiből ugyan nem értünk semmit, de ő mégis azt kéri, hogy szavait terjesszük széles körben, bárkinek, aki hajlandó végighallgatni minket. Mi pedig elővigyázatlanul követjük utasításait.

Hamar be is kerül a hallgatóságba az első besúgó, aki szociális munkásnak álcázza magát és különösen a szegények és a gazdagok közti egyenlőtlenségről szóló prédikációkra figyel fel. Az első feljelentés sem várat sokáig magára, és lassan kiderül, hogy a Próféta minden szava súlyos fenyegetést jelent a világra. A hatalom nem tétovázik. Elfogják őt, és egy magas hegyre felépített lépcsős piramis tetejére emelt máglyán akarják őt elégetni – hacsak nem hajlandó levetni magát a 2000 mélyen lévő völgybe.

A Próféta emelt fővel lép fel egészen a máglyáig, majd szétnéz a tájon és leveti magát. Mi ugyan egészen eddig követtük, mert bennünket is begyűjtöttek, de nem ugrunk utána, mégis látjuk lelki szemeink előtt, hogy nem zúzta magát halálra, mert megkapaszkodott egy sziklában, ahol várta őt egy hegymászók által otthagyott kötélrendszer, és ezen kényelmesen le tudott kúszni egészen a völgyig. Ott pedig egy széles folyó várta, amelyen elúszott egészen a tengerig és örökre nyoma veszett, mivel rájött, hogy nincsen rá szükség.

Barátommal egy tekervényes úton ereszkedünk le egészen egy menedékházig, ahol mindenki a Prófétáról beszél, és meggyőződésük, hogy mi voltunk az elárulói, így aztán, amikor meglátjuk az úton közeledni az első autóbuszt, kirohanunk, és felszállunk rá, nem törődve azzal, hogy merre megy.

A hegyek között kanyargó út végül egy tengerparti strandhoz vezet, ott a végállomás. Odabent nagy a nyüzsgés, örülnek az emberek a víznek, a napfénynek. Arra azonban, hogy innen hogyan lehet tovább utazni, és egyáltalán hol vagyunk, senkitől nem kapunk feleletet.