GNL911

G.-t aznap éjjel meglátogatta a halálfélelem. Alig néhány órája értesült egykori, nála közel egy tizessel fiatalabb kollégája haláláról. A kiváló oknyomozó riporter újabb kalandos útra készült, amikor váratlanul összeesett és meghalt. Nem voltak barátok, még különösebben nem is kedvelték egymást, az eset mégis megrázta G.-t. Pedig néhány hónappal korábban még úgy tűnt, hogy nincsen semmi baja, csupán a vérnyomása ugrált össze-vissza. Orvosa ennek kiderítésére küldte el őt egy alapos kardiológiai vizsgálat-sorozatra, amit alapból utált, mert néhány évvel korábban már végigcsinálta ezt a tortúrát és nem állapítottak meg semmit. De azért elment, hogy szeretteit és nem utolsósorban nagyra becsült orvosát is megnyugtassa.

Aztán az első EKG után fejbekólintotta őt a doktornő kérdése: „Nem hordott ki maga lábon egy infarktust?” Mert hogy valamit látott a hátsó szívfalon. G. nem tudott róla, eszébe sem jutott, utoljára komolyabb szívpanaszai harminc évvel korábban voltak, akkor még kórházi kivizsgálásra is beutalták, és maguk az orvosok sem tudták eldönteni egymás között, hogy a szívritmus-zavarokat szervi elváltozás vagy idegi alapú károsodás okozza. A professzor szerint adjunktusa egy gátlástalan törtető, az adjunktus szerint professzora szenilis, aki görcsösen ragaszkodik osztályához. Akkor alaposan meg is G. rendült a bizalma az orvosokban, és ez a bizalom azóta sem állt vissza teljes mértékben.

Kollégája halála után azonban G. úgy érezte: ez nem vicc. Még sok dolga van az életben, felelősséggel tartozik…-ilyen és hasonló kikerülhetetlen közhelyek jutottak eszébe. Mivel a tragikus hírt követő napon a szív-ultrahang vizsgálat következett, bár továbbra is viszolygott az intézménytől, ahová el kellett mennie, mégis bízott abban, hogy valamivel többet fog megtudni állapotáról.

A közeli egészségközpontban, miután túljutott az őrmester stílusú recepcióson, végrehajtották rajta az első EKG-t, innen került a törzsőrmesteri hangnemű főorvosasszonyhoz, aki ellentmondást nem tűrően írta ki egy sor újabb vizsgálatra, amelyeket G. a háta közepére sem kívánt. De mivel az EKG kimutatott valami eltérést, nem volt sok választása.

Ronda, havasesős délután ment az ultrahangos vizsgálatra. Jóval előbb érkezett, de most nem volt kedve a pácienstársak megfigyeléséhez, inkább egy abszurd humorú könyvbe temetkezett, hogy elterelje a figyelmét a fárasztó várakozástól, bár a háttérhangzavar a szokottnál is jobban zavarta. Nagysokára szólították.

A folyosó legvégébe kellett mennie. Belépett a szobába, ahol csak kis asztali lámpa és egy számítógép képernyője világított. És ebből a halvány, kékes fényből rávillant egy furcsa, kék szempár. Egy fiatal, nyulánk, kamaszos alkatú doktornő várt rá ebben a furcsa félhomályban. Derékig érő vörös haját hosszú copfban fogta össze, fehér köpeny helyett testhez álló pulóvert és feszes fekete nadrágot viselt. Hangja ugyanolyan vonzó volt, mint egész lénye, ahogy G. elhelyezkedését irányította.  

A doktornő elindította a gépet. Mivel a férfinak féloldalt kellett feküdnie a felvétel idején – hogy miért, nem kérdezte, nem is érdekelte – a vizsgálat néhány perce alatt alaposan becserkészhette a doktornő megnyugtatóan nemes profilját, különösen apró fülei tetszettek neki. Közben egyszer G. felé is nyúlt, meg kellett rajta igazítani egy műszert, és G. örömmel tapasztalta, hogy nem olyan jéghideg a keze, mint az orvosoknak, asszisztensnőknek általában. Azért nemcsak őt nézte, hanem próbált valamit kivenni az ultrahangos felvétel hullámzásaiból is, amelyek egyszerre töltötték el csodálattal és félelemmel. Mintha élve boncolnák, mintha feltárnák legbelső lényét, éppen a szívét, amely egész életében, nemcsak biológiai értelemben vezérelte őt.

„Nincs itt semmi izgalmas elváltozás” – szólalt meg egyszerre puha hangján a doktornő.  G. fellélegzett. Akkor ez a földöntúli atmoszféra mégsem a túlvilág. Már felöltözött, de még kettesben maradhattak néhány percig, amíg a doktornő megírta a jelentést. Hol íróasztalától nézett át a szoba túlsó sarkában álló képernyőre, hol felszökkent légies mozgásával, hogy jobban szemügyre vehesse a leletet. G. nem tudta, hogy vajon érzi-e a nő, hogy le nem veszi róla a tekintetét, miközben kiirthatatlan fantáziájával elfordította a zárban lévő kulcsot.

„Akkor hát van remény?” – kérdezte G., csak azért, hogy megszólalhasson és ne mondjon semmi ostobaságot. „Persze, hogy van” – mondta a doktornő, és amint kezébe adta a papírt, G. úgy látta, mintha nem is kék, hanem barna lenne a szeme, akárcsak a haja.  

G.kilépett az ajtón, újra rendes villanyfény vette körül. Elindult hazafelé a ronda, havasesős estében, felszabadultan, mint aki egy másik dimenzióból tért vissza az élők sorába.