GNL911

Az újságírói munka egyik legszebb ajándéka, ha a riporter és az interjúalany találkozása egyben egy barátság születését is jelenti. Nem tartozom azok közé, akik folyton azzal dicsekednek, hogy mennyi híres barátjuk van, de néhányukra valószínűleg egész életemben büszke leszek. Most két nagyszerű embert idézek fel, akik sajnos már nincsenek az élők sorában.

Jancsó Miklós filmjeit nagyon korán ismertem meg, talán túlságosan is. Alig múltam 11 éves, amikor a Szegénylegényeket láttam a Római Magyar Akadémián, kellőképpen sokkolt is, később számtalanszor újra megnéztem, lassan minden kockáját, párbeszédét kívülről tudtam, de dramaturgiai, képi sűrűsége azóta is lenyűgöz. Az Így jöttem volt a második, akkor már 14 éves voltam, néhány év múlva következett az Oldás és kötés, amelynek lényegét igazából csak felnőttként értettem meg. Aztán a 70-es évek közepétől már folyamatosan „azsúrban” voltam Jancsóból, a kimaradtakat apránként pótoltam, és bizony volt olyan, hogy elsőre nem tetszett, de aztán beértem hozzájuk, miközben azért kritikus szemmel is tudtam nézni a Mester munkásságát. Bevallom, pályájának első 20 éve közelebb áll hozzám, mint a későbbi filmek, bár a Szörnyek évadja, a Kék Duna keringő, vagy a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten nagyon tetszett minden abszurditásával együtt. Rengeteget tanultam tőle a gyökerekről, az identitásról a Kövek üzenete dokumentum-sorozatából, és utolsó rövidfilmje, a Magyarország 2011-hez készített három és fél perces jelenet, a falak mentén táncoló lánnyal, a semmibe (?) vezető sínpárral és Miki bácsi utolsó szavaival – „Itt most nem filmezni, itt ordítani kell” – ugyanúgy sokkolt, mint annak idején a Szegénylegények.

Akkor nekem már jó másfél évtizede „Miki bácsi” volt. Az Atrium Hyatt-ben készítettem vele először interjút, amelynek során elmeséltem neki a filmjeivel kapcsolatos élményeimet is. A beszélgetés végén, miközben megérkezett Hernádi Gyula, a Mester felajánlotta a tegeződést. Egy évvel később már otthonában fogadott, 75. születésnapja alkalmából. Oldott, sztorizós beszélgetés volt, kiselőadást tartott a pipázás művészetéről, összevetettük római élményeinket – nála persze Pasolini és Monica Vitti került a középpontba – elárulta, hogy pusztán a poén kedvéért készített filmet az Omegáról, hogy egyszer évekkel később találkozott a villamoson a vesszőfutásra ítélt meztelen lánnyal, de egyikük sem szégyellte magát, a magyar közéletről pedig csak annyit mondott: „Én már csak röhögök az egészen”. Közben a jeles napot megünneplendő, elővett egy üveg igazi orosz vodkát és miután az interjú hivatalos része lezajlott, bizony csapra vertük. Csak arra lettünk figyelmesek, hogy Zsuzsa asszony átvonult a színen és egy laza mozdulattal elkobozta tőlünk az üveget…

Innentől kezdve gyakran találkoztunk. Ott voltam szinte minden új filmjének bemutatóján, különösen élveztem A mohácsi vészt, amelyben a törökök a „Hej, diridongó, hej de rutyutyu” harci indulóra menetelnek, vagy a Kelj fel, komámot, amelyben Lovasit tanítják celebként viselkedni. És ott voltam, amikor bemutatták A kövek üzenete utolsó részeit. A DVD-kiadáson őrzöm az aláírását is.

Egyszer a szilvesztert a Vígszínházban töltöttük, az Egy csók és más semmit adták aznap este. Az előcsarnokban megpillantottam Miki bácsit és Zsuzsa asszonyt. Életemmel rögtön hozzájuk léptem, és büszkén bemutattam őket egymásnak. Miki bácsi pedig kezet csókolt Ritámnak.

2007-ben jelent meg – hogy mindenkit megelőzzek a témával a 40. évforduló előtt – a Hatvannyolc akkor és azóta című könyvem a Pallas Kiadó gondozásában. Tíz évvel korábban már írtam egy könyvet 68-ról, és abba bele is szőttem Miki bácsi emlékezéseit, filmjeiről e második kötetben is szó volt. A könyvbemutató a Pallas Páholyban zajlott, és az esemény szervezője, a kiadó Gáspár István különleges vendégről is gondoskodott. Eltalálták…Szüleim is jelen voltak, Édesanyám felidézte a Mesterrel a római 60-as éveket, amikor először láttuk a Magyar Akadémia nagytermében a Szegénylegényeket, a szélesvásznú berendezés híján kissé nyújtott, El Greco festményeit idéző figurákkal. Így ért össze gyerekkorom Miki bácsi révén újságíró-történészi pályámmal…

Ferrari Violetta másfajta legenda volt, hiszen 1956-ban elhagyta az országot, németországi filmjeit nem lehetett itthon látni, így nekünk, fiataloknak csak az a néhány film maradt, amelyekben itthon játszott, mindenekelőtt a Fel a fejjel és a 2x2 néha 5. (Akkor még nem láttam a legjobbat, a Gázolást). A 90-es években már gyakran hazajárt, volt is egy lakása az Üllői úton, ott fogadott, amikor 1996-ban a 100 éves mozi ünnepe alkalmából a média középpontjába kerültek azok a filmesek, akik külhonban öregbítették a magyar film hírnevét, Zsigmond Vilmostól Tony Curtisig. Nagyon izgultam, mert még azt sem tudtam, hogy most hogy néz ki. Az angyalarcú, álmodozó szemű fiatal nő helyett egy vörös lófarkat és erős szemüveget viselő, remek alakú, csupa tűz idősödő hölgy várt rám már a lépcsőházban. Rögtön amolyan békebeli kétszemélyes zsúron éreztem magamat, mert a nagypolgáriasan berendezett lakás szalonjában Vilcsike – így kellett szólítanom -  habos kávéval és süteménnyel fogadott. És dőlt belőle a szó, szinte követni is alig tudtam, keresztül-kasul járt életében, hol gyerekkorában voltunk – külön nyerő volt nála, hogy szülővárosában, Hódmezővásárhelyen jártam gimnáziumba, ráadásul erősen kötődöm az olasz kultúrához – hol áttugrottunk az NSZK-ba, majd vissza a Színművészeti Főiskolára, a szerelmekre, egykori imádott pályatársakra, nem kímélve a megrögzött köpönyegforgatókat, akik a rendszerváltás után el is feledkeztek szépen sztálinista múltjukról. Vilcsike mesélt, mesélt, mesélt már vagy két órája, amikor egyszer csak megszólalt: „Tulajdonképpen mire vagy kíváncsi?” Az Önök újságírója levegő után kapkodott. Ezek a történetek isteniek lettek volna – ha esetleg bekapcsolom a magnómat. De valami érthetetlen udvariasságból vártam, hogy befejezi a bevezetőt és utána rátérhetünk magára az interjúra. Égett a bőr a képemen, amikor bevallottam, hogy ez mind, csakhogy…”Nem tesz semmit” – legyintett nagyvonalúan a Művésznő – megbeszélünk egy napot a jövő hétre és eljössz újra…”

No, akkor már elővigyázatos voltam. Még a ház kapuján sem léptem be, máris beélesítettem a masinát és jól tettem, mert Vilcsike a lépcsőházban beindult, és ott folytatta, ahol abbahagyta, szerencsére jó néhány sztorit újra elmondott. Az ezúttal is habos kávéval és süteménnyel ízesített mesedélutánba legfeljebb hatalmas, hamuszürke kandúrja szólt bele néhányszor, amikor már unta, hogy gazdája egy ismeretlen fickóval foglalkozik órák óta. A kazetta lejárt, de Vilcsike nem dobott ki, hanem tovább beszélgettünk, már egészen intim magánéleti dolgokról. Máig emlékszem, hogy egy sötétbarna nadrághoz egy testhez álló rozsdabarna-bordó csíkos pulóvert vett fel, és hihetetlenül jól nézett ki. Akkor tudatosult bennem, hogy egy igazi Nő hatvan felett is Nő.

Persze közös munkánk nem ért itt véget. Alaposan meg kellett szerkesztenem a „beszélgetést” – mindenekelőtt kérdéseket kellett beiktatni a szövegbe – meg enyhíteni a szabadszájúságán, de Vilcsike nagyon meg volt velem elégedve. Személyesen ezután már csak egyszer találkoztunk, amikor a Parlamentben fogadták a hazatérő magyar filmművészeket, de utána éveken át gyakran beszélgettünk telefonon – ekkor már jobban hagyott szóhoz jutni, mint az interjúknál. Aztán egy idő után bezárkózott, csak később tudtam meg, hogy súlyos pánikbeteg.

Ha azóta látom valamelyik filmjét, a gyönyörű fiatal arc mögül mindig kimosolyog nekem az a cserfes, vörös lófarkas asszony, akihez kétszer kellett elmennem egy interjúért. Már az is megfordult a fejemben, hogy direkt csinálta, mert tetszettem neki…