GNL911

Ha én cenzor lehetnék, azonnal felfüggeszteném a Magyar Közönyt.

Annyi üres ígérettel kináltak meg az elmúlt években, hogy úgy döntöttem, nem ígérek semmit a külvilágnak. Belső ígéreteimhez pedig senkinek semmi köze.

Jó lenne az új esztendőben hátrébb sorolni a halál hírértékét.

Nem kérem sem Istent, sem a halált, hogy féljenek tőlem. Csupán annyit, hogy hagyjanak békén.

Még az ünnepek előtt láttam a belvárosban egy fotóst, aki egy szemétkupacot örökített meg. Rögtön két rendőr fogta közre. Mert az imázs a tényeknél is fontosabb.

„Mindegy milyen vallású vagy, lényeg, hogy Jézust befogadd” – mondta nekem a karácsony közeledtével egy baptista prédikátor. Ezzel megadta a pontos választ arra, hogy miért bocsátok le magam elé egy üvegfalat abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy meg akarnak téríteni.

Két nappal Karácsony előtt betért a postára a Názáreti. Vállig érő ezüstös haj, fekete szakáll övezte szép arcát, szeliden hordozta körül sötétbarna tekintetét. Fekete bőrdzsekit viselt és egy MN típusú szimatszatyrot hordott az oldalán. Csomagot jött feladni. A pult mögött egy Mosollyal teljes, barna fátyolhajú Mária Magdolna várta.

Jeremiás a tizenötödik télen is felbukkant környékünkon elnyűhetetlen tornacipőjében és rövid nadrágjában. Lehet, hogy már rég nem él, csak a testet öltött lelke maradt itt mementónak.

Az ünnepek alatt bepótoltam két „kihagyhatatlan” filmet. A Reszkessetek, betörőket nézhetetlennek találtam, a Pretty Woman legalább aranyos volt. Az Egy magyar nábobbal és a Kárpáthy Zoltánnal viszont úgy vagyok, hogy minél többször nézem meg, annál inkább úgy érzem, hogy napjaink Magyarországáról szól.

Visszafelé haladok az időben. Karácsonyra kaptam egy töltőtollat, és lássatok csodát, még írni is tudok vele. Nagyfiam már azért is kövületnek tart, mert VHS-kazettákat használok. Ezek után már a dinoszaurusz megszólítás is kijár nekem.

Életem megfigyelte, hogy amikor tévét nézek, a jobb kezemet a homlokomra teszem, és a hüvelykujjam a harmadik szemem felé mutat. Ez egy önkéntelen mozdulat volt és marad. De vajon mi lehet, amit jobban szeretnék látni a zajládában?

Az év utolsó napján feddést kaptam első számú médiaotthonunktól egy túlságosan erotikusnak tartott posztért. A népbutítók, mocskolódók és rémhírterjesztők viszont maradhattak.

Egyre gyakrabban ijedek meg, amikor olyan embereket látok a tv-ben, akiknek az arca 30-40 évvel ezelőtt mondott valamit nekem, esetleg személyesen is ismertem. Lehet, hogy mások ugyanígy vannak velem, de szerencsére ritkán találkozom olyanokkal, akik hosszú ideje nem láttak.

„Biztosan megviseli Önt a szabadúszás” – mondta nekem a kardiológus főorvos-asszony. „Nem. Inkább Magyarország visel meg” – feleltem.

A nemzetvezető kegy-gyaúr szerint az idei év a lázadás éve lesz. Hallgassa meg őt az Örökkévaló, a főcsapás irányának némi változtatásával.

Olaszországban van egy régi szokás: szilveszter éjszakáján kidobálják az ablakon a feleslegessé vált dolgokat. Kár, hogy mi nem tehetjük ezt meg országló ingyenélőinkkel.

Joghézagot jelentek be az utolsó szómra. Mert mindig van utolsóbb, amit megfellebezhetek.