GNL911

G.-nek néhány lépésre S., a Csillagszemű Énekesnő szobájától ismét a fülébe csengett az ifjúsági havilap nyugdíjas korú főszerkesztőjének harminc évvel korábbi harsány hahotája, amikor a bemutatkozó lemezről írt kritikája szerelmi vallomásba torkollott. Ahogyan látta, hogy S.-ből micsoda nagyszerű, beskatulyázhatatlan és fékezhetetlen művész lesz, mindig büszke volt arra, hogy ő írt az országban először róla, amikor még a szakma többsége azt sem tudta, hogy a világon van ez a 21 éves ír lány. Pedig az iránta való vonzalmat csupán a hangja, néhány fotó és egy egy-két remek klip jelentette. Úgy tudott rajongani érte, mint egy kamasz, pedig akkor már harminc is elmúlt.

Tudta, hogy egyszer találkoznia kell vele és évekig várta a pillanatot, hogy S. végre eljöjjön. Éppen húsz esztendő telt el az első lemez megjelenése óta, amikor jött a hír: ő lesz a nagy nyári fesztivál egyik nagyszínpados fellépője. G. nem örült neki, előzőleg már több kedvencében csalódott a zenebarátnak aligha mondható körülmények miatt, annak már annál inkább, hogy még érkezése előtt egy telefoninterjút ígértek neki S.-sel.

A beszélgetésben nem volt sok köszönet. S. sokadik személyes válságát élte, menedzsere szerint nem is érezte jól magát aznap, többször változtattak az interjú időpontján, és G-nek minden tapasztalatára és szeretetére szüksége volt, hogy értelmes mondatokat húzzon ki S.-ből. Amikor elbúcsúztak, mégis volt a nő hangjában valami személyre szóló kedvesség, sőt, még bocsánatot is kért tőle, hogy ilyen indiszponált volt. Már pedig G. tudta, hogy ez nagy kegy tőle, mert ennél rosszabb esetekben sem szokott.

Végül a fesztiválkoncertre nem ment el, nem akart néhány napon belül újabb kellemetlen élményt vele. A koncertbeszámolók őt látszottak igazolni, állítólag az akusztikus hangzás egyáltalán nem érvényesült a fesztivál zsibvásárában, és ez S.-nek is elvette a kedvét, rutinból lenyomta a bulit és annyi. G. akkor úgy érezte, hogy talán mégsem kell nekik találkozni, jobb, ha megmarad a gyönyörű illúzió.

Eltelt néhány év, és S.-ről mindenféle rossz hírek láttak napvilágot. Egyik vallási szektától a másikig tántorog, nyilatkozataiban egyre nagyobb őrültségeket mond és kerül önmagával ellentmondásba, magánélete valóságos csődtömeg, elterjedt az is, hogy hajléktalan lett, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Ezek után váratlanul bejelentették, hogy ismét eljön, de G. figyelmét valahogy elkerülte, ráadásul megromlott hallása miatt kevésbé szeretett már koncertre menni. Utólag mégis bánta, különösen azt, hogy a koncert másnapján S. hajlandó volt néhány újságíróval találkozni, akiket aztán 20 perc után otthagyott, mert ostobaságokat kérdeztek tőle. G. nagyon haragudott magára, mert úgy érezte, hogy ha ő ott van, a többiek szóhoz sem jutnak, mert S. csakis őt tünteti ki figyelmével. De megint lemaradtak egymásról.

Egy nap G. a városban járva egy kicsiny plakátra lett figyelmes. Ezen hirdették, hogy S. ismét itt lesz, de egy kis klubban lép fel. G. rögtön nyomozni kezdett, hogy kik lehetnek a szervezők, és sikerült is a nyomukra bukkanni. Végre találkozhat bálványával! Ekkor derült ki, hogy az apró plakát nyomán futótűzként terjed el a hír, és olyan érdeklődés indult meg, hogy a koncertet végül a legnagyobb sportcsarnokban rendezik meg. G. jobban örült volna, ha marad az eredeti terv, mert így sokkal nagyobb lesz a felhajtás körülötte, amit egyikük sem szeret. Mindenesetre az biztató volt számára, hogy elsőként jelentkezett be és talán ezt figyelembe veszik.

Néhány nappal a koncert előtt megszólalt G. telefonja. S. sajtóügynöke volt, egy kedves hangú, ír akcentusú lány. „S.-nek most került a kezébe az a kritika, amit Ön az első lemezéről írt és teljesen elkápráztatta vele. Mindenképpen találkozni akar Önnel, de nem mint újságíróval. Holnap este érkezik, holnapután reggel 8 órakor várja Önt a szállodai szobájában.”

G.magánkívül volt az örömtől, de meg is rettent alaposan. Tudta, hogy S. kiszámíthatatlan, hogy nem riad vissza a hangos botrányoktól sem, ki tudja, mire készül most. Szinte aludni sem tudott, végigjátszotta többször magában a találkozás körülményeinek minden lehetőségét, de akkor sem látta tisztán helyzetét.

Aznap reggel már indulásra készen állt, amikor ismét szólt a telefonja. Kész, lemondta – gondolta G. De csak a sajtóügynök lány volt. „Csak azt akartam mondani, hogy semmin ne lepődjön meg, fogadjon mindent a lehető legtermészetesebben, és akkor nagyon jó lesz.” Hát éppen ez hiányzott G. önbizalmának. Lehet, hogy S. megkattant és így akarták rá felkészíteni?

Sokáig habozott, hogy vigyen-e magával magnót. Végül úgy döntött, hogy nem visz. Csak zavarná a találkozást, esetleg S. úgy érezné, hogy visszaél a bizalmával. Annyit nem ér még egy exkluzív interjú sem.

A szálloda recepcióján már tudtak érkezéséről, megerősítették, hogy várják őt a 987-es szobában. 987, hát persze. 1987-ben jelent meg az a szenzációs lemez. G.-nek már a liftben jutott eszébe, hogy magával kellett volna hoznia a bakelitet, hogy dedikáltassa. Van neki néhány ilyen kincse már, pont S.-től nem lesz? Dehát izgalmában mindenre gondolt, csak erre nem.

És mit jelent az, hogy „találkozni akar vele, de nem mint újságíróval?” Olyanban már volt része nem is egyszer, hogy egy hírességgel készített egy interjút és a beszélgetés során annyira egymásra találtak, hogy később csak úgy, barátságból is összejöttek, beszélgettek. De vajon mit jelent ez S. esetében? Hiszen a cikken kívül semmit nem tud őróla. Vagy mégis?

„Gyere be” – válaszolt egy kedves női hang a 987.-es szoba ajtaján túlról.

G.óvatosan nyitott be, és ahogy a lelkére kötötte a sajtóügynök lány, nem lepődött meg azon, hogy S. teljesen meztelenül feküdt az ágyon. G.számított erre az előzmények után, de nem ezt a S.-t várta. A filigrán, szinte törékeny lány helyett egy csaknem formátlanná hízott nő hevert előtte, akit szinte mindenütt tetoválások borítottak. G. tudta, hogy S. nagyon szeret keménynek látszani, és ismerte is régebbi fotókból több tetkóját, de ez a totális bőrdekoráció, amely a nyakától a lábfejéig terjedt, már sok volt neki. Csupán az őt fogadó mosoly emlékeztetett arra, akit bálványozott, no és azok a szürkéskék csillagszemek, amelyeket egyszer hatalmasra kinagyítva látott Londonban az emeletes buszok oldalán, amikor megjelent S. második lemeze. Azok a csillagszemek, amelyek természetesen régóta rövidlátóak voltak, de S. hiúságból csak néhány éve kezdett el nyilvánosan szemüveget hordani, amikor kora miatt már megengedhette magának.

-Sokmindennek elképzeltelek, csak ilyennek nem. De azért illünk egymáshoz” – ez volt S. első két mondata, amit G-hez intézett, majd intett neki, hogy feküdjön mellé. G. egy pillanatig állt fölbe gyökerezett lábbal, aztán megindult az ágy felé, de S. megállította.

-Ugye nem ruhástól akarsz az ágyamba feküdni? – mondta az énekesnő szemrehányóan, és nem nyugodott addíg, míg G. le nem vetkőzött teljesen.  „Most már jó – nyújtózott elégedetten – megnyugodtam, nincsen nálad magnó. Innentől kezdve arról beszélgethetünk, amiről csak akarunk.”

A következő két órában ott hevertek a 987.-es szoba széles ágyán, néha kortyoltak egy italt, S. olykor rágyújtott – G. számára ez sem illett bele a képbe, pedig már az énekesnő húszéves kori képein látszottak a kidülledt erek – ha testük egymáshoz ért, az is véletlen volt. S. beszéltette G.-t: hogyan kezdődött az iránta való rajongása, mit jelentettek neki a dalai, miket írt még róla, miket fantáziált róla, megcsalta-e plátóian egy másik ideáljával. Aztán egyszer csak neki szegezte a kérdést: „Melyik testrészem tetszik neked a legjobban?” Majd gyorsan hozzátette: „Csak ne a szememet és a számat mondd.” G. nehéz választás elé került. Nagyon tetszett neki S. füle, de azt nem érezte elég erős bóknak. Sem a melle, sem a csípője, sem a hasa, sem a lába nem volt igazán vonzó számára. Már az egykor egyiptomi királynőket igéző klasszikus szépségű fejformája sem volt az igazi. Végül mentő ötlete támadt. „A vállad”. Már akkor tetszett neki S. válla, amikor hajdan kedvenc klipjében látta a maga sejtelmes csupaszságában. A nyomaték kedvéért egy apró csókot nyomott rá, amelyet S. alig észrevehető mosollyal nyugtázott. „És melyik volt a legpocsékabb lemezem?” – szegezte neki a kérdést rajongójának. „Az, amelyiken mindenféle nyál világslágereket énekelsz” – vágta rá azonnal G. S. hatalmas kacagásban tört ki, a férfi szinte megrémült tőle. „Ez legalább egy őszinte, szívből jövő válasz volt. Nem gondolkodtál rajta annyit, mint a vállamon. A Vénusz-dombomat nem merted kimondani, ugye?”

G.-ben megrándult valami. Provokálni akar a nő? Ha bedől neki, mi lesz? Világgá kürtöli, vagy csak szimplán hülyét csinál belőle? Zavarában nem jutott okosabb eszébe, mint visszakérdezett: „Minek tetted közzé azt a hülye felhívást a honlapodon?” De S. nem hagyta magát. „Fogadjunk, hogy Te nem válaszoltál rá.” „Hát persze, hogy nem, mert azt olvastam, hogy magánlevelekre nem válaszolsz” – vágott vissza G., pedig tudta, hogy ennél rosszabb választ nem is adhatott volna.

S.nyújtózott egy kéjeset és némi elnéző mosollyal mérte végig a mellette kiszolgáltatottan fekvő férfit. „Kíváncsi voltam, hogy kapok-e ajánlatokat és milyeneket. Tudod, közvélemény-kutatás. Mert rájöttem, hogy a férfiak többségének csak a pofája nagy, ha egy nő nevén nevezi a dolgokat, egyből be is szarnak. Mint az a vén maffiózó, aki, amikor balhéztam a tévében, azt nyilatkozta, hogy legszívesebben a térdére fektetne. Kedvem lett volna azt mondani neki, hogy csak rajta. De nem volt a zsánerem. Te megtehetnéd, ha lenne hozzá bátorságod, hiszen bőven megérdemelném. Már csak azért is, amiért olyan tahó módon viselkedtem veled abban a telefoninterjúban…”

G.-nek végleg leszakadt az arca. Nem hitte volna, hogy S. emlékszik még arra a szerencsétlen beszélgetésre. No meg attól is, hogy a nő folytatta a provokációt. Ettől már akár ki is húzhatná a gyufát. Még tizenéves volt, amikor a barátnője este egy parkban gyávának nevezte, és közölte vele, hogy lenne benne egy kis igazi férfiasság, széttépné rajta a blúzt. Ez volt az a pillanat, amikor elborult az agya. Azóta sem emlékszik pontosan, hogy mi történt, csak az utolsó kép él benne: a lány hátával egy fának dőlve, félmeztelenül, véraláfutásokkal teli felsőtesttel hisztérikusan nevet és azt ismételgeti: „Na végre…”

Ez a jelenet tódul elé most is. Hatalmas levegőt vett, és bátortalanul S. eres keze után nyúlt. Az énekesnő megfogta G. kezét, egy pillanatra a mellére szorította, aztán váratlanul ellökte magától, felpattant az ágyról és öltözni kezdett.

„Örültem neked, de most tűnj el. Ott a passzod a dohányzóasztalon. állj pont szembe a színpaddal, hogy lássalak” – mondta olyan egykedvűen, mintha nem éltek volna át két órát egy intim lelki szimbiózisban. G. S.-nek háttal öltözött fel, nem akart ránézni többet, szórakozottan zsebre vágta a passzt, éppen csak motyogott valamit, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Egész estig azon töprengett, hogy elmenjen-e egyáltalán a koncertre. Közben azt sem tudta eldönteni magában, hogy kin múlott, rajta, vagy S.-en, hogy nem lépték át a határt és egyáltalán mire volt jó ez a fecsegéssel tarkított meztelen heverészés. Végül mégis rászánta magát, hogy elmenjen a sportcsarnokba. Éppen csak átjutott az ellenőrző kordonon, amikor elkezdődött a koncert, éppen csak a színpad elé ért, amikor S. is megjelent.

A Csillagszemű fantasztikus formában volt, úgy énekelt, ahogyan az első lemezén. G. sokszor hallotta, hogy koncertjein gyakran becsúszik valami gigszer, de most felszabadultan szárnyalt a hangja. G. úgy érezte, hogy ebben neki is része van, a reggellel, meg azzal, hogy most itt van, szinte karnyújtásnyira tőle. Voltak már olyan nők, akikről úgy érezte, hogy csak neki játszanak a színpadon, akikért abban a pillanatban a világ végére is elment volna, de aztán mégsem hívták. Most S. volt az.

Csakhogy S. még véletlenül sem nézett rá. G. próbált vele szemkontaktust keresni, először próbálta magát vigasztalni, hogy az énekesnő rosszul lát és ebben reflektorfényben is könnyű a nézőtéri arcokat kivenni. De aztán meg úgy érezte, hogy S. direkt kerüli a tekintetét. Megbántotta volna valamivel? Vagy S. jött volna rá, hogy az egész csak egy szeszély volt és itt a vége?

Ez a gondolat kicsit elrontotta G. élményét, de azért mégis örült, hogy végre hallhatta S.-t élőben. A passza mindenhová érvényes volt, még S. öltözőjébe is. Amikor a ráadások után végleg világos lett, és elindult a színpadbontó zene, el is indult az öltözők felé, aztán megtorpant. S. nem akarja őt már látni. És talán ő sem S.-t.

Hagyta, hogy a tömeg kisodorja őt a sportcsarnokból. Bár elég messze lakott onnan, nem volt kedve villamosra szállni, inkább elindult gyalog az éjszakába. Csábítgatták a kocsmák, de ellenállt. A legnagyobb ostobaság lett volna, ha most leissza magát.

Talán egy óra is eltelt az utolsó hang óta, már közelebb volt otthonához, mint a sportcsarnokhoz, amikor megszólalt a telefonja.

„Hol a francban vagy már? S. nem hajlandó kijönni a zuhany alól, örjöng, és követeli, hogy kerítselek elő a föld alól is” – a sajtós lány szinte sikította ezeket a mondatokat. „Azonnal megyek” – ordította vissza G. dühösen, és az utolsó pillanatban szívta vissza, hogy S. kivel szórakozzon. Lehet, hogy tényleg egy alapos verés hiányzik neki? Önkéntelenül is széles, kicsit kopott, de még jó erős bőrövéhez kapott…

De azért gyorsan leintett egy taxit és tíz percen belül már a sportcsarnokban volt. Már csak a művészbejáró volt nyitva, ott is akadékoskodott vele egy biztonsági ember, azt akarta G.-nek megmagyarázni, hogy a passz csak a rendezvény végéig érvényes. Szerencsére feltűnt a piáros lány – mintha a húszéves S. lett volna, vagy csak G. akarta annak látni – szélsebesen belekarolt, és bevonszolta az öltözőbe.

1. akkor már kijött a zuhany alól, egy fekete köntös volt rajta és amikor meglátta G. még mindig szúrós tekintetét, valósággal magához rántotta és az egész stáb szeme láttára szájon csókolta. „Ő az igazi, az egyetlen” – nézett körül teljes elégedettséggel, miközben csapata még mindig kővé dermedten állt.

G.szeretett volna vagy köddé válni, de legalábbis kirohanni a világból. De ő is ott állt lemerevedett tagokkal és alig jutott el a tudatáig, hogy S. azt susogja felé, hogy „felöltözöm és máris megyünk…”  Hová, miért, meddig, miért pont én? – tette fel magának G. a hülye kérdéseket és elátkozta azt a pillanatot, amikor a főszerkesztő kacagására nem mondta azt: igazad van, túlzás, ennyit nem érdemel a csaj…

De S. nem hagyott túl sok időt neki a tépelődésre. Elindultak bele az éjszakába toronyiránt. S. olyan erősen fogta G. kezét, hogy a férfi szinte bilincsnek érezte, de beletörődve hagyta, hogy a nő vonszolja őt. Nem is figyelte, merre haladnak, S. olyan magabiztosan ment előre, mintha mindig ebben a városban élt volna, de nem szólt egyetlen szót sem, amíg a folyóparthoz nem értek. Ott S. hatalmasat kortyolt a levegőbe, elengedte G. kezét. „Látod, ennyi a szabadság…és én most már szabad vagyok. Ez volt az utolsó koncertem. Örülök, hogy ott voltál.”

G.nem felelt, csak magában dühöngött. Ez az őrült nőstény tényleg hülyének nézi. Eddig ötször vonult vissza a legkülönbözőbb indokokkal, aztán, amikor visszatért, jobb esetben úgy tett, mintha mi sem történt volna, de inkább megtagadta távollétének okát. De a rajongói mindig mindent megbocsátottak neki, elfogadták ilyennek. G. meg akarta kérdezni tőle, hogy most milyen ürüggyel lép le a színpadról a következő visszatéréséig, de ugyanúgy nem tette fel ezt a kérdést, mint azt, hogy ha annyira örült, hogy ő ott volt, akkor miért nem nézett rá egyetlen egyszer sem?

„Mi vagyok én neked?” – szaladt ki G. száján, meg is bánta azonnal, de visszaszívni már nem tudta. „Mi szeretnél lenni? – kérdezett vissza S. és G. nem tudta eldönteni, hogy imádottja most gúnyolódik vele, vagy csak egy újabb, sehová sem vezető előjátékban részesíti őt.

Egy perc csend következett. „Na jó van, menj haza. Aztán majd írj valamit rólam. Tudom, hogy nem fogsz hazudni…”

G.nem tudta, hogy most mi illik, egy kézfogás, egy ölelés, egy csók. S. megoldotta a helyzetet. Hátat fordított neki és futni kezdett a folyóparti sétányon. G. kapott az alkalmon, és elindult az ellenkező irányba. Aztán hirtelen ismét meghallotta S. hangját.

„Gyere ide, nézd, mit találtam!” – Egy avantgárd szobor volt, amelynek egyik részét egy fényes, ferdén felállított márványlap alkotta. G. még sosem járt erre. S. hanyattdőlt ezen diszkréten kivilágított kompozíción valami elképzelhetetlen szemérmetlen mosollyal az arcán és kezével hívta G.-t. „Sosem volt még márványágyam, kipróbáljuk?”

G.érezte, hogy ezt a kísértést képtelen kivédeni. Ahogy azonban odaért a teljesen felhevült S. mellé, látta, hogy mindkét irányból emberek közelednek a szobor felé. Mintha valami előadást akarnának megnézni. Tétovázni sem maradt azonban ideje, mert S. egyetlen erőteljes mozdulattal magára rántotta, majd G. fejét úgy szorította a mellére, hogy a férfi úgy érezte: rögtön összeroppantja a nyakcsigolyáit.

Sárgán vakított be G. ágyára a telihold. Még mindig fulladást érzett az éjszaki rohanástól és az utolsó öleléstől, szeme valósággal káprázott. Aztán felkelt, előkereste S. első lemezét, aztán rájött, hogy még csak hajnalodik, és inkább a Youtube-on keresett egy élő felvételt tőle, és fejhallgatójába burkolózva bámulta mereven illúzióját.