Immár 41 éve érettségiztem, de azóta sincsen olyan év, hogy ne látogassak el Hódmezővásárhelyre. Nemcsak a barátok, a Bethlen Gábor Gimnázium csodálatos emléke vonz ide, hanem az egész Város levegője, amelyet beszívhatok már attól a pillanattól kezdve, hogy leszállok a vonatról a Népkert állomáson.
Az idén gyönyörű, őszi napsütés várt minket Életemmel, ismét jó volt végigmenni az Ady Endre utca egyre terebélyesedő platánsorán, magamban felidézve a jelenidejű múltat a Kovács (most Szőke) cukrászdától az egykor csak nyitott uszodáig, a hajdani diáktörzshely, ma panzióként funkcionáló Akvárium étteremtől, amelynek nevét mi adtuk (Strand vendéglő volt eredetileg, de annyit emlegettük az „Akváriumot”, hogy átfestették a cégtáblát), a Városháza és a Gimnázium előtt húzódó falig, „a régi szerelmek lábnyomáig”. És immár 11 éve vigyázza József Attila bronzba öntve az Alma Matert. Negyvenegy évvel ezelőtt volt éppen születésének 70. évfordulója, és drága emlékű magyartanárunk, László József (mindenkinek csak Tyuxi) utolsó félévben többször elmondta, hogy bár nem lehet tudni, hogy mik lesznek az érettségi tételek, József Attilára mindenképpen készüljünk. És lőn…természetesen én is őt választottam, bár a tételre magára már nem emlékszem. És az éppen 120 éve épült vöröstéglás Gimnáziumon három zászló leng: a magyar, a vásárhelyi és az európai…Vele srévizavé még mindig áll a Cseresnyés Kollégium (ez annak idején Szántó Kovács János nevét viselte, de a Cseresnyés visszautal eredeti névadójára, Németh Lászlóra, aki a Gimnázium tanára volt, a komplex oktatás egyik első magyarországi kísérletezője és aki Kossuth-díját a vásárhelyi ifjúság pallérozására szánta), ráférne már egy alapos külső festés, bár a töredezett sárga vakolatnak is megvan a maga patinája Életem szerint.
Azért a 19. század végi agrármozgalom egyik vezéralakját nem tagadta meg a Város. Somogyi József Szántó Kovács-emlékműve kiállta a rendszerváltás utáni idők viharait, ma is ott áll a Kossuth tér egyik sarkán. És nem vették le a Városháza faláról sem azt a domborművet, amelyet 1954-ben helyeztek el a vásárhelyi földművesek ostromának 60. évfordulóján.
És ha már hagyomány, akkor Vásárhelyi Őszi Tárlat. A 70-es évek elején találkoztam ezzel a kiállítással, akkor még a Szentes felé vezető úton, a Szántó Kovács utcában álló Tornyai János Múzeumban tartották. Nem sokat tudtam akkor a vásárhelyi festőkről, aztán hamar megismerkedtem a művészteleppel, és számos kiváló helyi képzőművész, köztük Németh József, Fejér Csaba, Tóth Valéria munkásságával, az egyik legérdekesebb egyéniséggel, Till Arannal pedig jó barátságba is kerülhettem. A mindig feketében járó, mélyen vallásos, de rendkívül közvetlen fotográfus-szobrász-festőművész hölgy műterme volt ugyanis egyik zenekarunk állandó próbaterme, lévén a gitárosunk Kovács Imre Attila (nekünk csak Kopasz) író, költő az ő rokona, ma hagyatékának gondozója. Aran néni rendszeresen végighallgatta próbáinkat, még kritikát is kaptunk tőle, két dolgot nem lehetett csinálni a műteremben: dohányozni és káromkodni. Bár művei elég komorak voltak, mégis volt valami utánozhatatlan melegség nála. A kortárs képzőművészetet a Gimnáziumban sem tudtuk megkerülni, hiszen rajz-, majd művészettörténet tanárunk az elismert helyi festő, Hézső Ferenc volt, bár bevallom, sem a művészetéért, sem az emberért nem rajongtunk különösebben. És akkor még nem is szóltunk osztályfőnökünkről: Zsuzsa néni szintén művészfamiliából származik, hiszen Tornyai János nagyapjának testvére volt…
Az idei, 63. tárlat az Alföldi Galériában, az ó-gimnázium egykori épületének tágas, világos termeiben nyílt meg. Immár csak elvétve találjuk az egykori „Alföldi Iskola” nyomait, jócskán vannak a még az avantgárdokon nevelkedettek számára is meghökkentő művek, de azért azok is meglelik örömüket a kiállításban, akik a klasszikusabb képzőművészet hívei. Ilyenek például Sulyok Gabriella fekete-fehér akvarelljei, a Vajúdó felhő és az Égi-földi indulat, Csák László hasonló atmoszférájú Mozzanatai, vagy a késői reneszánszra és Kokas Ignác műveinek hangulatára emlékeztető Hajnal előtt a legnagyobb a sötétség című kép, Papageorgiou Andrea alkotása. A Tárlat fődíjat, a Tornyai-plakettet elnyert Kondor Attila Részesülés a létben című alkotása, amelynek középpontjában egy vízben tükröződő, „üresen” hagyott hegyforma áll, azt sugallja, hogy rajtunk múlik, milyen tartalommal töltjük meg életünket, naggyá leszünk-e vagy sem.
Morbid, de hatásos ötlet Szabó Menyhért Konzervháborúja, amelyben nyitott konzervdobozok formáznak katonasapkákat. Nádas Alexandra Hordozható Aziluma különös keveréke a 15. századi itáliai portrénak és a kubizmusnak. Lóránt János Demeter elmosódó arcokban jeleníti meg az Éjszakát. Romhányi László Vándorcirkuszáról inkább a ketrecbe zárt, kitörni vágyó lélek jut az ember eszébe. Szabad asszociációk egész sorát indíthatja el Basa Anikó háromrészes képe, a Fény által homályosan, Fehér László Este Gliwicében című festményéről pedig akkor is a II.világháború kitörése jut eszünkbe (Gleiwitz), ha semmi nem utal a világégésre.
A kiállítás után még a korai alkonyatban elsétáltunk a „vásárhelyi híres Promenádon”, és a Fekete Sas szállodával szembeni szép, szecessziós épületről eszembe jutott, hogy valamikor ez a Kisiparosok Országos Szövetkezete (KIOSZ) székháza volt, ahol zenekarunkkal is felléptünk, és ahol ultiklub működött 3. 80-as csapolt sörrel….
Fotók: Benke Rita
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
