1.
Hazaérkezem, és egy különös, ismeretlen idősebb férfi jár-kel a könyveim között, némelyiket kihúzza polcról, belelapoz, aztán visszateszi. Végül megáll egy kicsiny, tömör, bőrkötéses könyvnél, amely így messziről valamilyen szentkönyvnek látszik, de bármely vallásé lehet. Kérdőre von, hogy mit keresek én ebben a sok könyvben, mire azt felelem: a gyökereimet. Mert egy gyökértelennek is voltak valaha gyökerei, legfeljebb nem tud róluk. „Helyes, csak keresse tovább, még nem találta meg, de jó úton halad – mondja – ne feledkezzen meg a nem várt elágazásokról sem.”
A férfi zsebrevágja a kis könyvet, majd se szó, se beszéd, távozik. Ekkor látom, hogy a konyhaasztalunk, amely jóval nagyobb, mint a valóságban, tele van szebbnél szebb süteményekkel, a rétesektől a gyümölcskenyerekig. Hálószobánk pedig, amely szintén alaposan kitágult, tele van vendégekkel, családtagokkal és rég nem látott barátokkal. Életem az ő utánozhatatlan mosolyával fogad. „Egy órája mentem el, hogy tudtál ennyi mindent sütni? És mit ünneplünk?” – kérdezem tőle. „Hát tudod, ha én egyszer nekiállok…” – mondja nevetve, de arra nem válaszol, hogy mi végre ez a csődület…
Akkor látom, hogy egy emberi szőnyeg kellős közepén állok. Meztelen férfiak és nők fekszenek szorosan egymás mellett a járólapon, a lehető legkevesebb szabad helyet hagyva. A férfiak hason, a nők hanyatt fekszenek. Nem tudom, hogy önszántukból feküdtek-e oda, mint a híres amerikai fotós tömegaktjai esetében, vagy pedig foglyok.
2.
Szilveszteri bulira készülök, ahol számos régi zenész haverom fog fellépni, még az is lehet, hogy én is színpadra kerülök. Már kinézem magamnak a helyet, amikor telefonál Anyám, hogy sürgősen találkozni akar velem, de nem otthon, hanem bent a városban, egy autóban, egy Duna-parti parkolóban. Valóban ott vár egy ismeretlen kocsiban, és fejemre olvassa életem összes bűnét, végül elkéri tőlem összes értékemet, még az első órámat, amit több mint 40 éve elloptak a kollégiumban, mert nála nagyobb biztonságban lesz, mint nálam, ha bulizni akarok. Úgy viselkedik, mintha nem akarna többé látni. Közben megérkezik Apám, rászól Anyámra, hogy ezt sürgősen hagyja abba. Nem várok tovább, elindulok vissza a buliba, de már nincsen kedvem hozzá. Még van néhány óra éjfélig, a színpadon ismeretlenek játszanak, nálam pedig annyi pénz sincsen, hogy egy pohár vizet igyak…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
