GNL911

Sétálok a Duna-parton, ahol már milliószor jártam az elmúlt 60 évemben, mégis olyan, mintha idegen városban járnék. Először nem is fogom fel, hogy miért, aztán rájövök, hogy az összes jól ismert hidat lebontották, még a történelmieket is, és helyettük olyan, megfoghatatlan stílusú hidakat építettek, amelyeken nem is lehet átkelni, mert díszítő elemeik – egy-egy nagy kőtömb, vagy fekvő henger – éppen a rajtuk lévő utat zárja le.

Az emberek mégis teljes nyugalommal sétálgatnak és ügyet sem vetnek a rémes építményekre, mintha azok mindig is ott lettek volna.

Ez így nem mehet tovább, gondolom, és felmegyek a Várba, hogy kérdőre vonjam a nagyembert. Már este van, amikor kilép palotája ajtaján, látszólag egyedül, minden őrizet nélkül. Hozzálépek, régi ismerősének adom ki magam, hátha akkor szóbaáll velem. A trükk be is válik, de amint a hidakra terelem a szót, valami értelmetlen választ ad és elsiet az éjszakában. A közelben építkezés folyik, néhány macskakövet a bontás után ott felejtettek, egyet felveszek és arra gondolok, hogy utána hajítom, végül azonban úgy gondolom, annyit nem ér az egész, hogy börtönbe kerüljek.

Jobb híján bemegyek egy közeli szálloda halljába, egy bárt keresek, ahol jól leihatom magam, ma este nem számít a pénz. Akkor veszem észre a nagyembert, akit éppen érdeklődők tömege vesz körül nagy lelkesen. Utat török felé, és ráordítok: „Ha már magának nincs ízlése, legalább olyanokkal vegye körül magát, akik nem teszik élhetetlenné ezt a várost…” Meglepve rám néz, aztán hátat fordít és elsiet egy szó válasz nélkül. A tömeg szétnyílik előtte és futni hagyja.

Kiérek a lakóházakhoz, találomra felmegyek az egyik lépcsőházba, becsengetek egy ajtón, ahol, ha nem is ellenségesen, de némileg gyanakodva fogadnak. „Szeretnék meccset nézni” – dadogom, mire kelletlenül megmutatják az utat a szobába, ahol néhány gyerek valóban meccset néz. Némán bámulják a hang nélküli közvetítést, és én is hozzájuk némulok.