GNL911

G., korábbi fogadalmával ellentétben elindult egy európai buszkörútra, ráadásul egyedül. Egy jóképű, nála egy huszassal fiatalabb férfi ült mellé, aki szintén egyedül utazott. Egy ideig nézegették egymást, aztán eljött a felismerés pillanata. G.-nek volt a könnyebb dolga, legalábbis azt hitte, mert útitársa nem volt más, mint B., az a bizonyos „betekerős” szélső, aki divatfiként is megállta a helyét. Különös módon a buszban senki másnak nem tűnt fel az illusztris személy. B. is rögtön tudta, hogy egy íróval van dolga, aki rendkívül jártas a klasszikus rock történetében és a lázadó évekében. Pedig nem is találkoztak, mert amikor B. csapata az író hazájában járt, és G. sportriporterként többekkel készített interjút, B. még csak 16 éves volt, és nem vitték el az első csapattal nemzetközi kupamecsekre. Most azonban mégis összejöttek és hamar közös nevezőre is jutottak a foci, a zene révén.

Ki tudja, éppen melyik országban jártak, amikor egy csodálatos, őszi színekben ragyogó tájon haladtak át, és nem értették, miért nem áll meg a busz. Kérték az idegenvezetőt, hogy hadd szálljanak le, hadd szívják magukba ezt a mesés környéket. Egy feltétellel szállhattak ki ideiglenesen a túrából: ha két nappal később egy megadott országút meghatározott pontján lesznek, és egy-egy autó felveszi őket. Kérdezték, hogy miért kell két autó, hiszen ugyanoda mennek. „Biztonsági okokból” – felelte az idegenvezető, majd a kezükbe nyomott egy-egy rendszámot.

G. és B. tehát leszálltak és elindultak egymásnak ellenkező irányba. G. egy kisvárosba ért, ahol minden ház, minden utca, minden üzlet, kapualj, kereszteződés ismerősnek tűnt előző hatvan évéből, de mégsem állt össze a kép élete egyetlen színhelyéről, vagy valamelyik utazásáról. Mintha egy gonoszkodó kobold rakta volna össze ezt a furcsa skanzent, hogy G. minél mélyebbre áshasson emlékeiben és azonosíthassa a vonatkozási pontokat. Amikor egy-egy kép letisztult előtte, az arcokat is kutatni kezdte, azok között azonban nem talált még olyant sem, akinek arcvonásai emlékeztettek volna valakire

G. észre sem vette, hogy beesteledett felette. Szállást próbált keresni, bár egyáltalán nem volt álmos, annyira felcsigázták a felszínre került emlékek. Sokáig bolyongott, mert sehol nem talált még egy kis motelt sem, míg végül egy olyan utcába keveredett, amelynek minden épülete szálloda volt. Gondolta, a valóra vált képzelet megint játszik vele, mert több hotel kapuja és homlokzata emlékeztette őt olyan helyekre, ahol valaha tényleg megszállt, évtizedes és több ezer kilométeres távolságban. De egyikbe sem tudott bemenni, minden ajtón ugyanazt a feliratot találta: „Szünnap miatt zárva”.

Végül egyetlen kis földszintes, kertes házat talált, amelyből gyenge fény szűrődött ki. Semmi nem utalt arra, hogy szálláshely lenne, G. mégis úgy érezte, hogy itt hajthatja álomra a fejét.

Becsengetett a kapun, mire a benti gyenge fény kialudt. Lehet, hogy nem kívánatos vendég – gondolta, de azért állt néhány percig kitartóan a kapu előtt, gondolkodott, hogy megnyomja-e a csengőt, de inkább némán várt. Egyszer csak kinyilt a ház ajtaja, és egy nő körvonalai látszottak a sötétben. Még a kerti úton sem gyújtott villanyt.

„Már azt hittem, soha nem találsz ide” – mondta a nő. G. a sötétben is felismerte őt. Évtizedek óta ismerték egymást, G. látta őt egészen kislányként, majd szép csendben nővé válni. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom volt közöttük, amely az évek múlásával mindig változott. Aztán hosszú évekig nem látták egymást, a Nő egy másik földrészen élt, de néha egészen váratlanul felbukkant G. közelében, és akkor ez a vonzalom újra feltámadt közöttük arra a néhány órára, amit együtt töltöttek. Majd évekig újra semmi. Egy-egy levél, majd a FB megjelenésével néhány röpke csevegés egy-egy ismerős vagy esemény kapcsán. És megint jött egy váratlan találkozás, amelynek ideje, ha lehet, még rövidebb volt, és mindketten úgy érezték, hogy elviselhetetlen az elválás. Pedig G.-nek a nő csupán egy álomkép volt, és talán akkor értette meg, hogy ő mit jelent a Nőnek. Azon a napon azt hitte, hogy soha többé nem találkoznak. De a véletlen összesodorta őket ezen a valószínűtlen helyen.

„Nem is tudtam, hogy motelt nyitottál” – mondta zavarában G. „Motel, vagy kórház, vagy rehabilitációs központ, nem mindegy? – kérdezett vissza a Nő és már vezette is a férfit egy szoba felé. „Telt ház van nálam, sok a sérült ember, én pedig senkit sem utasítok el. Ha nem bánod, az én szobámon és az én ágyamon kell osztoznunk”.

A Nő ezt olyan magától értetődően, és minden huncut felhang nélkül mondta, hogy G. megadóan követte őt. Vendéglátója csak akkor gyújtott villanyt, amikor már bezárta maguk mögött az ajtót. A Nőn egy hosszú, fehér hálóing volt csupán, hollófekete haja, nagy, sötét szemei, kislányos mosolya önmagukban igézőek voltak, G. mégsem érezte egy pillanatra sem úgy, hogy ez most felhívás bármi intim együttlétre. Gyorsan lezuhanyozott, felvette egyetlen, kifejezetten idegen helyekre rendszeresített pizsamáját és be is zuhant az ágyba a Nő mellé, aki már az igazak álmát aludta.

G., aki lelkében mindig szabadon kezelte az időt, észre sem vette, hogy végigvirrasztotta az éjszakát. Órákon át az alvó Nőt nézte, a lehúnyt hosszú szempillákat, a csak résnyire kinyílt telt, déli ajkakat, a takaró egyhangú hullámzását, amelyet csak néha tört meg egy-egy kisebb nyújtózás. A Nő némán aludt, még egy sóhaj sem szakadt ki belőle.

G. még sohasem csókolózott és nem is szeretkezett alvó nővel, a lehetőség gyakran felgyújtotta a képzeletét. Most itt lett volna egy tálcán kínált alkalom. De G. mindig tisztelte a nőket, a kihívókat és a védteleneket egyaránt, és soha nem élt volna vissza a helyzetével.

Már hajnalodott, amikor a Nő váratlanul felébredt. Úgy kerekítette el a szemét, mintha nem tudná, hogy G. hogy került oda. Láthatóan zavarta, hogy a férfi nézi őt.

G. mondani akart neki valami szépet az ébredéshez, de semmi nem jutott eszébe, ami ne csengett volna hamisan. A Nő azonban megelőzte őt.

„Tudom, hogy egy percet sem aludtál. Tudom, hogy egész éjjel engem bámultál és azon gondolkodtál, hogy mit keresek én itt, és te mit keresel itt. Azt sem tudod, hol vagy. Megnyugtatlak, ez a hely nem létezik. Ezért kellett itt találkoznunk. Soha többé nem fogsz idetalálni, ha egyszer innen elmész. Már pedig itt nem maradhatsz. És én sem jövök ide soha többé. Régóta vágyódtunk egymás után, és csak húztuk az időt, mert nem mertük magunknak sem bevallani, hogy mindketten délibábot kergetünk. Közben mindketten megtaláltuk a magunk életét, te boldog vagy, én is próbálok az lenni. Elérkeztünk utolsó közös pillanatunkhoz. Kelj fel, indulj, vár a megadott rendszámú autó. Egyszer még visszanézhetsz, mielőtt becsukod magad mögött az ajtót.”

G. nem szólt semmit ezekre a végérvényesnek hangzó szavakra, de a Nő nem is várt választ tőle. Gyorsan felöltözött, mintha siettetni akarná a nemrég még félt pillanatot. Amikor ajtóhoz ért, visszanézett. A Nő ott feküdt az ágyon a maga teljes meztelenségében, arcát azonban karjába temette. G. egy másodperc törtrészéig gyönyörködött benne, hogy elraktározza a látványt magában, majd kilépett az ajtón, és bezárta.

G. elindult toronyiránt, ahogyan a legszívesebben ment, amikor ismeretlen helyen járt. Fogalma sem volt arról, hogy merre várja a kocsi. Csak most nézte meg a rendszámot: 56YGO16. Az első szám születési éve volt, a második pedig a folyó év. Innentől kezdve már gyerekjáték volt kitalálni, hogy mit jelent a Y és az O.

G. ment, ahogy vitte a lába, meg is találta a két kocsit. Egymás mellett parkoltak. Az egyiken ott volt az ő rendszáma, a másikra hagyományos brit táblát szereltek. B. is éppen akkor érkezett meg. Egyszerre indultak a buszhoz, amely már csak rájuk várt.

„Hogy sikerült?” – kérdezte B. G.-t, mintha csak az időjárásról beszélne, jó angol hagyomány szerint. G. válaszolt valamit, ami természetesen egyáltalán nem érdekelte B.-t és ezt G. is tudta.  „Azt azonban még mindig nem tudom, hogy Neked mi a szereped ebben a történetben…” – próbálta tovább fűzni a beszélgetést a világsztárral. B. elmosolyodott: „Hogy biztosan visszajöjj. Mert vagy olyan profi, hogy nem hagysz ki egy ilyen interjúlehetőséget…”

És rögtön arról a 2003-as meccsről kezdtek el beszélni, amikor B. úgy bevarrt egy szabadrúgást a Királyiaknak, hogy I.C. meg sem tudott rá mozdulni….