GNL911

Keményen dolgoztam mindig,

művészetnek nem neveztem,

Jézust látva, Marxot bújva,

mélabúmat építgettem.

Kis tüzem persze kihunyt,

de a haló szikra fénylett,

mondd el az új messiásnak,

hogy a szív mivé lett.

Nyári csókok köde volt ott,

hol beálltam kétsorosan,

romlott riválissal szemben,

ezért a nőket vádoltam.

Nem volt semmi, csupán üzlet,

de csúf foltott ejtett,

eljöttem hát, hogy lássam újra,

vajon a szív mivé lett.

Szent kacatokat árultam,

valami sálat viseltem,

volt egy cicám a konyhában,

és egy párducom a kertben.

A bölcsek börtönében

a smasszer haver lett,

így sohasem tapasztaltam,

hogy a szív mivé lett.

Sejthettem volna, hogy így lesz,

én írtam a sztorit, mondhatod,

ránézni is felkavaró,

kezdettől zűrzavaros volt.

Persze álompárt játszottunk,

de utáltam e szerepet,

nem volt finom, sem kedves,

amivé a szívem lett.

Hegedűt fog most az angyal,

az ördög a hárfába kap,

minden lélek mint a csík,

az agy, mint cápa, harap.

Kitártam minden ablakot,

de a házban sötét lett,

mondd, hogy bácsi, oly egyszerű,

lám a szív mivé lett.

Keményen dolgoztam mindig,

művészetnek nem neveztem,

a rabszolgák ott voltak már,

dalosok égtek láncra verten.

Az igazság íve legörbül

s indul a rokkant-menet,

kirúgtak, mert megvédtem,

ami a szívem lett.

E koldussal tanultam,

mocskos volt és megrettent

a sok nő karmaitól,

kit ejteni feledett.

Nem volt mese, sem lecke,

pacsirta sem énekelt,

csak egy mocskos koldus áldotta

azt, mivé a szív lett.

Keményen dolgoztam mindig

művészetnek nem neveztem,

emeltem, de nem nehezet,

passzusom majd elveszettem.

Jól bántam a puskával,

apám fegyvere volt,

végső harcunk nem a

tagadás jogáért folyt.

Kis tüzem persze kihunyt,

de a haló szikra fénylett,

mondd el az új messiásnak,

hogy a szív mivé lett.

2016. június 24.