Akkor már több mint másfél éve ismét „anyaegyesületemnél”, a távirati irodánál dolgoztam. Már mögöttem volt egy olimpia, egy amerikai elnökválasztás, két Oscar-gála, néhány nekrológ – Vittorio Gassmann, Walther Matthau, Sir Stanley Matthews, akivel korábban interjút is csináltam, John Phillips, Anthony Quinn, Jack Lemmon, Christian Barnard – és egy párizsi kiküldetés.
Aznap délután 13 órakor kezdődött az ügyeletem. Délelőtt nem néztem, nem hallgattam semmilyen hírforrást, amikor beértem, feltettem a rutinszerű kérdést a kollégáknak: mi a helyzet? Már nem emlékszem, hogy melyikük mondta: „Dögunalom. Meg fogsz őrülni este nyolcig”.
Így is volt úgy kb. 14.45-ig.
Éppen váltás volt a vezetői szerkesztői (turnusvezetői) ügyeletben. Kiváló, nagytudású kollégánk, már kalapban, kabátban azzal búcsúzott, hogy valami hülye turista nekirepült a World Trade Centernek. És ebben a boldog tudatban távozott.
Persze azonnal bekapcsoltuk a CNN-t, végre történik valami.
Tíz perc múlva, amikor a második gép is becsapódott, főszerkesztő-helyettesünk, korábbi washingtoni tudósító, csak ennyit mondott: „Gyerekek, háború van!”. Szerencsére azonnal átlátta a szakmai vészhelyzetet, és pillanatok alatt kiosztotta a szerepeket. A legjobb angolos kollégát leültette a tv elé, ő folyamatosan közvetítette a CNN-t és a többi világcsatornát. Nekem, mint „gyorsreagálású” hírszerkesztőnek jutott a gyorshírek készítése és azonnali kiadása, egy harmadik kolléga figyelte a háttéreseményeket, egy negyedik reakciókat, és alaposságáról ismert munkatársunk készítette az összefoglalókat. Persze valamennyien oda-odanéztünk a tv-re. Alighanem pályafutásom legkísértetiesebb képe volt, amikor egyenesben láttam az Ikertornyok leomlását.
Hát valóban megőrültünk. Én nem este nyolcig, hanem 11-ig. És nemcsak aznap, hanem a következő négy hétben, egészen az afganisztáni háború kitöréséig. Hosszított műszakok, állandó hétvégi ügyelet, ha nem bent, akkor otthoni készenlét. Az utolsó vasárnapon a vezető szerkesztő délben hazament ebédelni, rám hagyta addig a boltot, nekem amúgy is csak délután 3-kor járt le a munkaidőm. Mikor 1 órakor megjött, rám nézett és azt mondta: „Most azonnal menj haza.” Hívtam egy taxit, hazamentem, lefeküdtem, és másnap reggelig egyfolytában aludtam.
De közben az én történetem 9/12-én más fordulatot vett. Akkor már több mint egy éve tagja voltam egy internetes irodalmi körnek, és az előző napi események természetesen itt is kizárólagos témává váltak. (Fogalmam sincsen, hogyan volt időm abban a rohanásban még chatelni is…). Szóba került Nostradamus ide vonatkozó négysorosa (6/97), amelyet az egész világsajtó felkapott. A kör egyik hölgytagja megkérdezte tőlem, hogy mi erről a magánvéleménye. Én ezt úgy értelmeztem, hogy ne a közös fórumon folytassuk a beszélgetést, hanem „magánban”.
Két hét múlva találkoztunk.
Tizenöt éve együtt vagyunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
