GNL911

Imádkozz a cowboy-ért,

kancája elszökött,

addig megy, míg megtalálja

a kedves tévelygőt.

De kiáradt a folyó,

elmosott utakat

s pánikba esve

összedőlnek a hidak.

S nincs mit követni már,

az út mire való,

eltűnt, akár a nyár

eltűnt, akár a hó.

És a tücsökzenék

szívét szaggatják,

a nap alámerül,

s fájnak az éjszakák.

Álmodott-e a helyről,

ahol elvágtatott

és a zöld mezőben

utat hasított?

Vassal és arannyal

a sárban nyomot hagyott,

ahogy megpatkolta őt,

mikor a gazdája volt

Alig egy perce

itt járt és legelt,

követte őt éjjel

s míg a nap letelt.

Nem látja, csak érzi

jelenlétét,

vétkével szemben

méltó büntetését.

Aztán otthon egy ágon,

a legmagasabb fán

hirtelen dalolni

kezd egy madár.

Meleg a nap,

s lágy szellő jár

a fűzfák között,

lent a folyónál.

Ó a világ édes,

a világ széles,

és ott van ő, hol

fény és sötét összeérnek.

Párája borítja be,

hatalmas és félszeg

s az eget lerúgva

már a holdon lépked.

Visszatér kezesen,

de nem tört be igazán,

elveszni vágyik

ura is talán.

És fut és átszökell

az első egyenesen,

hol pörög és legel

az édes hegyi fűben,

Vagy hogy a fennsíkon

megpihenjen,

ott hol amint fent, úgy

lent, semmi nincsen.

Jöhet már a teher,

az ostor csattanása.

Átugrik-e a lángon?

Lőnek-e utána?

S a vágtató kancához

ura köti magát,

s a ló keményen

tartja lovasát.

És nincsen már tér,

csak a jobb és a bal,

és nincsen más idő,

csak az éj s a nappal.

A férfi a ló nyakához ér

és halkan suttog:

„Bármerre tartasz is,

én veled tartok”.

S amint összenőnek

irány a puszta,

nem kell már ostor,

nem kell már zabla.

Vajon e kapcsot, mely

eggyé tette őket,

az éj leple alatt

ki törhette meg?

Talán a lovas,

talán a kanca,

a szerelem füst, senki

össze nem varrja.

De kedvesem így szól:

„Leonard, engedd, hadd menjen,

e vén árnykép a

nagy nyugati égen”.

Így hát dalba kezdek,

s elindulnak velem,

elszálltak, mint a füst,

elszálltak, mint énekem.

(1979)