Akadt néhány olyan kiküldetésem, amikor „beugróként” utaztam, de ezek rendszerint jól sikerültek, mert hamar rá tudtam hangolódni az eseményekre. Ilyen volt legjobb Kuríros misszióm is: egyik kollégám passzolta át nekem az utolsó pillanatban családi elfoglaltsága miatt 1993. májusában. Pedig valójában a sportrovatba is úgy kerültem bele, mint Pilátus a krédóba, szükség volt egy jó olaszosra, aki érti a Serie A-t. Akkoriban rendszeresen tudósítottam a La Gazzetta Della Sportot magyar focieseményekről, ők pedig barterben az olasz bajnoki fordulók idején segítettek. Aztán ennek a "véletlennek" számos nagy találkozást köszönhettem.
A KEK-döntőre Londonba kellett menni busszal, a kiküldetés központi célja a Parma-Antwerpen Kupagyőztesek Európa Kupája-döntő volt, de előtte és utána is akadt néhány szabadnapom, amelyet – lévén London a rock-zene és a kocsmaszínházak világközpontja – nem esett nehezemre eltölteni.
Az út kicsit hosszúnak tűnt, 31 óra a kompátkeléssel együtt. Mellettem egy gyönyörű spanyol nő ült, akiről kiderült, hogy a szcientológiai egyház tagja, rólam megállapította, hogy Caligula császár reinkarnációja vagyok, de nem akart megtéríteni. Korábban részt vettem egyszer egy regresszív hipnózisban, de csak a középkorig vittek el – úgy látszik, nem mertek szembesíteni ezzel a szörnyű valósággal…A buszban a hátunk mögött egy idegenbe szakadt hazánkfia ült és állandóan az angolságomat ekézte, csodálta, hogy egyáltalán hogy merek megszólalni ezen a nyelven. Mit tagadjuk, ha én úgy beszéltem volna angolul, mint ő, valóban nem dicsekedtem volna vele. Londonban szintén egy régi magyarnál volt a szállás az egyik északi kertvárosban. A kéglivel nem volt semmi baj, de a háziúrnál nem sok barátságtalanabb figurával találkoztam. Eleve gyanakodott mindenkire, aki „otthonról” jött...
Ellenben megérkezésem délutánján, miután helyismeretem már volt, elsétáltam a Royal Albert Hall környékére, ahol láttam egy másnapi koncert plakátját: Leonard Cohen lép fel! Megkérdeztem, van-e még jegy? Egyetlen darab volt, kakasülőre, 12 fontért. Nem volt kérdés…A legfelsőbb szinten szmokingos gentlemenek és mezítlábas hippik között éltem át azt a pillanatot, amikor Leonard színpadra lépett és énekelni kezdett: „Dance me to the beauty with a burning violin…”. Ha ezt a dalt meghallom, azóta is ez a pillanat jut eszembe. Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt, és akkor teljesedett ki bennem a Cohen dalai és költészete iránti, máig tartó szenvedély.
De a következő napokban jártam a londoni rock- és blues-klubokat, természetesen nem hagytam ki a zarándoklatot kedvenc zenénk egyik bölcsőjéhez, a Marquee-hoz (azóta sajnos már bezárták), bújtam a fantasztikus könyvesboltokat (egy Charing Cross-i boltban az eladó sejtelmes tekintettel leinvitált az alaksorba, ahol szado-mazo könyvek tucatjait lapozgatták kifogástalanul öltözött brit úriemberek), láttam kamaradrámát Franz Kafka apjához írt leveleiből, és barangoltam a mozitörténet híres díszletei között a MOMI-ban a Temze déli partján (Azóta már ez is bezárt, az újban még nem jártam).
És én még elmondhattam, hogy voltam a régi Wembley-ben, 40 évvel nagy dicsőségünk után, hogy tudósítsak a KEK-döntőről. Előző nap a parmaiak sajtótájékoztatót tartottak, őket már ismertem a korábbi Parma-Újpest párharcról. A nem létező kolostor város stadionjánál egymás után kaptam el villáminterjúkra olyan nagyágyúkat, mint a később brazil világbajnok Taffarelt, a vb-ezüstérmes olasz Benarrivót és Apollonit, vagy a belga Grünt, aki később fejesével kiejtette a lila-fehéreket. Amikor Tomas Brolin, a babaarcú svéd labdazseni Londonban meglátott, felkiáltott: „Te mindenhol ott vagy?” (Vele ugyanis néhány héttel korábban még akkor is találkoztam, amikor a svéd válogatott Budapesten játszott – az a csapat sem volt kutya: az „eszelős” kapus Ravelli, Kenneth Anderson, Thern, Dahlin…). Aztán kiderült, hogy a kék-sárgák sikerkovácsa, Nevio Scala az olaszon kívül csak németül beszél, és megkérdezte a jelen lévő újságírókat, hogy tudna-e neki valaki angolra tolmácsolni. Tudtam…
A meccs is kedvem szerint alakult, győztünk 3-1-re. Utána beengedtek a fiúk az öltözőjükbe és megajándékoztak egy igazi Parma-mezzel. A programfüzet archívumom féltett kincse.
Másnap ebben a szerelésben flangáltam Londonban, amikor a Trafalgar Square környékén megszomjaztam és betértem egy pubba. Az viszont tele volt piros-fehér mezes Antwerpen-drukkerekkel, akik, amint megláttak, intettek, hogy menjek oda hozzájuk. Magyar reflexekből kiindulva egy pillanatra visszahőköltem, de aztán erőt vettem félelmeimen. Kellemesen elsörözgettünk a belgákkal..
A KEK, mint nemzetközi kupasorozat, 1999-ben megszűnt, utoljára szintén olasz csapat, a Lazio nyerte meg. Abban az évben a Parmának az UEFA-kupa jutott, egy olyan csapattal, amelynek az összeállítása így kezdődött: Buffon – Thuram, Cannavaro… A kék-sárgáknak, akik 1993-ban az európai Szuperkupát is megnyerték, ma is drukkolok, a tulajdonos csődje miatt tavaly nyáron visszaminősítették őket a negyedosztályba, onnan kell visszaküzdeniük magukat. Biztosan sikerülni fog nekik, már csak azért is, mert az új klubelnököt Nevio Scalának hívják, edzőjük pedig Luigi Apolloni…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
