GNL911

Hatvan éves lettem. Megvan mind a 32 fogam, működik az agyam, működnek érzékszerveim, bár három különböző szemüveget hordok, és a lemezjátszót sem tekerem már 10-es fokozat fölé. Emlékezetem sem romlik, bár néha nem ártana, arcmemóriám viszont pocsék, de az volt 30 évvel ezelőtt is.

Valami okoska egyszer kitalálta, hogy ha 60 évesen nem fáj semmid, már nem élsz. Nekem is fáj időnként ez-az, de csak annyira, hogy ne legyek kivétel, aki erősíti a szabályt.

Először Pesten, a Klinikákon születtem, első otthonom Budán volt, Albertfalván. Másodszor tízévesen születtem, új bölcsőmet Róma ringatta. Tizenöt évesen Hódmezővásárhely ajándékozott meg még egy születéssel, végül pedig a leomló Ikertornyok jajkiáltásával jött világra legújabb Énem, akiben feloldódott az előző három.

Összesen 13 alkalommal költöztem. Ebből nem mindegyiket éreztem otthonomnak. Mostani 66 négyzetméterünkből csak valami nagy külső kényszer tudna kitenni.

Olyan nemzedékhez tartozom, amely megúszta a sablonos jelzőket, mert egyetlen sorsfordulónál sem jutott neki élcsapat-szerep. 56-ot lekéstük, 68-ba már belekóstolhattunk, 89-ben pedig mértéktartó illúziókkal és az érett fiatalkor józanságával vártuk a fejleményeket. Kiváló írástudók tucatjaival indultunk el a „boldog 70-es békeidőkben”, hogy aztán legjobbjaink válogathassanak a tisztességes kiállás, az elefántcsonttorony, a megalkuvás és az „őrület romjai” között.

Nevem leírására, helyes kiejtésére kényes voltam és vagyok. Előfordult, hogy kedvező ajánlatot utasítottam el emiatt. Harminc éve lettem háromnevű egy névrokon kolléga miatt, és bár pályáink csak nagyon ritkán találkoztak egymással, még a közelmúltban is előfordult, hogy valaki rajtam kereste az általa készített aktfotókat.

Arcomat komolynak, szigorúnak, haragvónak mondják. Pedig szeretek nevetni. Szüleim szerint nagyon nevetős kisgyerek voltam. Most is szívesen nevetek, amikor van min, és van kivel nevetni. Vezényszóra, gyártásvezetői beintésre nem megy. Ezért is rossz a legtöbb rólam készült beállított fotó.

Értem a viccet, a tréfát, és többnyire szeretem is. Ha jókor ér, felhőtlenül tudok röhögni a börleszken és a magas humorom is. Stan és Panon és Woody Allenen, Rejtőn és Hrabalon, Piedonén és Karinthyn, Alfonzón és Vonneguton, John Lennonon és (néha)  a Monty Pythonon. Tudom, hogy a legviccesebb dolgok azok, amelyek nem is olyan viccesek. Nemcsak Chaplinben látok mélységet, hanem Pierre Richardban is. Sokszor váltam gúny tárgyává ügyetlenségem, később szabadon választott külsőm, és „másképp gondolkodásom” miatt. Volt, hogy szándékosan csináltam hülyét magamból, hogy nevessenek rajtam. A humortalan, önirónia híján lévő emberek taszítanak, életveszélyesnek tartom őket. De azért vannak olyan tréfák, amelyeket én sem tűrök el. 

Kevés kell ahhoz, hogy jó kedvem legyen, de ahhoz is kevés, hogy rossz legyen. De nem vagyok sem mániás depressziós, sem pedig bipoláris. Egyszer próbáltak ilyen papírt kiállítani rólam. Az az orvos aznap látott utoljára.

Volt néhány váratlan fordulópont az életemben, amikor döntenem kellett. Nem biztos, hogy minden esetben akkor, ott, jól döntöttem, de mindig magam döntöttem, olykor tanácsok és intelmek ellenére. Végülis hosszú távon nem tehetek magamnak szemrehányást és legalább elmondhatom, hogy megküzdöttem a harmóniámért.

Életem nagy lehetőségeit kihasználtam, sok kisebbet elszalasztottam, többnyire saját hibámból. Néhányat jobb lett volna futni hagyni. Mindegyik hagyott bennem egy apró nyomot, amelyek néha eszembe jutnak, vagy pedig álmodom róluk. 

Tisztelem Apámat és Anyámat, de nem azért, hogy hosszú életű legyek a Földön. Hanem azért, mert ők megérdemlik. Arra tanítottak, hogy a legnagyobb érték Embernek lenni. A hosszú életet majd elintézik a gének. Túléltem már embereket, kedvenceket és ideálokat, korokat, eszméket, néhányszor önmagamat, olyankor is, amikor már senki sem számított rá, sőt, fogadtak a pusztulásomra. Szüleim arra is megtanítottak, hogy szerény legyek. Nem az ő hibájuk, hogy olyan világ jött el, amelyben a szerénység és az önmagunkkal szembeni alázat nem mindig kifizetődő. Immár örökre együtt kell élnem ezzel a gyári hibámmal.

Nem öltem, bár néha szerettem volna, de nem tudtam kidolgozni a tökéletes gyilkosságot. Csupán apró tárgyi dolgokat loptam, hamis tanúságot csak olyankor tettem, ha nagyon muszáj volt. Bálványokat csak mérsékelten imádtam, Isten nevét sokszor vettem hiába számra, de mivel nem hiszek benne, talán megbocsátja. Nem kívántam felebarátom házát, vagyonát, rangját, a feleségekkel már nem volt ilyen egyértelmű a dolog.

Szerettem több tucatnyi lányt, asszonyt, ugyanúgy tiszteltem a tiszta szívűt, ártatlan testüt, mint a fizetős cédát, ha jó volt hozzám. Néha akkor is, ha nem. Voltak, akiket komolyabban vettem, mint kellett volna, voltak, akik komolyabban vettek engem, mint én őket. Már kamaszkoromban is azzal ríttam ki kortársaim közül, hogy a testi szépség csak a szív, az értelem, a lélek szépségével, az életszeretettel együtt volt vonzó számomra. Aztán megtaláltam a Nőt, az Egyetlen Életemet. Már nem vágyom szindbádi dicsőségre és romlásra. És más szerepjátékra sem. De azért egy igéző szempár, egy mell völgye és lankája, egy finom, vagy izgalmas rajzolatú láb, a belülről áradó szépség, örökké örömet fog okozni.

Ölelkeztem pajtában, parkban, erdőben, szerkesztőségi szobában, kis Polskiban, az oltár és a sírkő kimaradt, miként a lisztes asztal és a repülőgép mosdója is.

Első Asszonyom két nagyszerű Fiúval ajándékozott meg. Sokáig azt hittem, hogy beteljesítik focista álmaimat, megvolt hozzá a tehetségük. Végül azonban az újságíró apjukat követték, persze mi máson, mint sportvonalon, de nemcsak ezért vagyok rájuk nagyon büszke, hanem mert őszinte lelkű, jó szívű, szeretni való fiatalemberek lettek, akik megállják a helyüket az életben. Máig nem hagy nyugodni, hogy önző voltam velük, amikor egy nagyobb boldogság ígéretével elhagytam Anyjukat. Igyekeztem jó apjuk lenni ezután is, bár nem mindig sikerült. Életem mellett kaptuk vissza egymást igazán, remélhetően véglegesen, eltemetve a múlt tüskéit.

Gyerekkoromban gyakran vertek meg társaim, mert én voltam a leggyengébb és a legfélénkebb. A legnagyobb pofonokat két óvónőtől kaptam. Később egyszer egy kocsmában, aztán egy kocsma előtt verekedtem, az utóbbi egy nő miatt történt, mindkétszer én húztam a rövidebbet. Én ritkán ütöttem meg másokat, nőket is csak ötször. Kétszer dühömben, egyszer féltésből, kétszer pedig provokációra válaszolva. Kétszer kaptam vissza.

Negyvenöt éves koromig megrögzött húsevő voltam, disznóvágások lelkes szereplője, elképzelni sem tudtam életemet súlyos étkek nélkül. Azóta megpróbálok vegetariánussá válni. Nyolcvan, Életem szerint már 90 százalékban sikerült. Nem adom fel. Ha Schwarzeneggerből válhatott vegán…

Harmincegy országban jártam hazámon kívül. Ebben benne vannak miniállamok és olyanok, amelyek az elmúlt negyedszázadban osztódással szaporodnak. A legtöbbször természetesen Itáliában, az ott töltött négy éven túl is. Utána Franciaországban, Anyám szülőföldjén. A Marseillaise-t talán előbb tudtam, fonetikusan énekelve, mint a Himnuszt, legalábbis az utóbbiról nincsen hangdokumentum. Ma már a Fratelli d’Italiát is magaménak érzem. Eddig összesen 115 alkalommal szálltam fel és le repülővel, hét éves korom óta. Még vár rám néhány rock and rollá gyorsuló start, és néhány felfedezésre váró ország is, de hogy melyek ezek, nem árulom el. Hogy el ne pénecoljam.

Megtanultam három nyelvet mindennapi használatra, sőt, azon túl is. Egy negyediket passzívra, egy ötödiket pedig az egyetemen csepegtettek belém, mint bölcsész alapműveltséget. Amikor szóba kerül, hogy tanulnom kellene valamit, először mindig a nyelvek jutnak eszembe, olyanok is, amelyeknek, legalábbis egyelőre, sok hasznát nem venném. De számomra magyarnak lenni a magyar anyanyelvűséggel jelent egyet, annak minden szépségével és gazdagságával. Ezt senki és semmi nem veheti el tőlem, miként a megszerzett tudást sem.

A tudás az, amit az emberség mellett a legjobban tisztelek, bárhonnan is jöjjön. Mert a legkisebb, legegyszerűbb tudást is az egyetemes nagy egész részének tartom, és ezt próbálom megértetni azokkal, akik kisebbségi érzéseket táplálnak magukban.

Harmincéves voltam, amikor elkezdtem átadni, előbb írásban, majd szóban azt, amit agyamban felhalmoztam. De csak ötvenévesen mertem kiállni egy főiskolai katedrára újságírói tapasztalataimmal. Sok tanítványomra lehettem büszke, nem rajtuk múlt, hogy közülük kevesen tudtak elhelyezkedni a sajtóban.

Kisdobosnak, úttörőnek, KISZ-esnek még felavattak, ezeket nem sokan úszták meg korosztályomban. De soha nem lettem tagja egyetlen pártnak, egyháznak, hitközségnek sem, klubtagságokért sem tepertem. Tanultam Lenintől és Jim Morrisontól, Senecától és Fellinitől, Aleister Crowley-tól és Sri Chinmoy-tól, a Dalai Lámától és Dany Cohn-Bendit-től, a marxizmusból a Groucho irányzat fogott meg leginkább. Örökös kívülállásomnak voltak hátrányai, az utóbbi években viszont már csak az előnyeit érzem.

Negyven éve nyilvánítottam magamat demilitarizált övezetnek. Gyermekeimnek játékfegyvert sem vettem. A külső békétlenséggel szemben nehezen megszerzett belső békém a legerősebb fegyverem. Nem számíthattak rám soha sem az ájultan éljenzők, sem az elborult agyú kődobálók, véleményemet mégis tudta mindig mindenki, aki kíváncsi volt rá. Szabad véleménynyilvánításom időnként károsan befolyásolta előmenetelemet, de nálam soha nem lehetett mérlegelés tárgya az önálló gondolat.

Szeretet és szeretettek nélkül nem tudnék élni. Jó lenne megérni azt az időt is, amikor már nem lesz okom gyűlölni. Sokat éltem le úgy, hogy a legkevésbé magamat szerettem. Most már jól elvagyok magammal, megbékéltem a testemmel is, sőt, el sem tudom képzelni, hogy egyszer újra ne meztelenül aludjak és ébredjek Életem mellett.

Hivatásomból adódóan nagyon sok kollégám volt, nem szűkölködtem soha haverokban, egy időben ivócimborákból is akadt jócskán. Tőlük sem fordulok el, ha meglátom őket az utcán, de már nem megyek be velük a kocsmába, és elborzadok, hogy hová jutottak és hová juthattam volna én is. Írásaim, könyveim sokszor gazdagítottak tisztelőkkel, kritikusokkal, rajongókkal, követőkkel. Nem tagadom, hogy egyszer-kétszer hiúságom elvette a józan eszemet. Beszereztem ellenségeket is, de ez utóbbiak ritkán álltak ki velem szemtől szembe, alig néhányat tudnék nevesíteni, de azokat is minek. Irigyeimmel sem törődtem sokat, jobb érzés annál, mint amikor sajnálnak. Bennem viszont nincs irigység, azokkal szemben, akik érdemtelenül jutnak magasra, csak dühöt érzek.

Sokszor neveztek őrültnek, néhányszor zseninek is. Mindkettőhöz kevés vagyok. Nálam az őrült Nietzschénél és Syd Barrettnél, a zseni pedig Dalínál és Orson Wellesnél kezdődik. És közöttük a határ hajszálnyi.

Még mindig félek a hirtelen zajoktól, lövésektől, még színházban, moziban is. Még mindig félek egy agydaganattól, egy szívrohamtól, de már nem félek a májzsugortól, a magaslati szédüléstől és egy asztalon felejtett késtől. Sőt, a terrortámadásoktól sem, amióta az Oktogonon egy őrült lövöldözni kezdett. Egyszer éreztem úgy, hogy elindultam a fényfolyosón, de egy csodaszép látomás megállított, és szeretetével visszafordított. Harminchét éves koromban ismertem meg az igazi halálfélelmet egy rosszullét során, amikor néhány hónapon belül meghalt két azonos korú kollégám, és az ugyancsak 37 éves válogatott kapus. Negyvenegy voltam, amikor elgázoltak, mert elindultam az úttesten, miközben a noteszomba jegyzetelgettem. Csak a nadrágom szakadt el. Halálos fenyegetéseket is kaptam, megkritizált sztárzenekar rajongóitól és egy féltékeny férjtől, az utóbbi egy kicsit komolyabbnak látszott, de azt is túléltem.

Az igazi barátokkal sosem volt szerencsém, mindig azok álltak hozzám a legközelebb, akik térben távol voltak tőlem, Rómától Londonig, Helsinkitől Vásárhelyig. Ketten már odaát vannak, az egyikük 30, a másik 47 évet kapott a Földön. Azért ma is vannak, akikkel bármikor ott tudjuk folytatni, ahol hónapokkal, évekkel ezelőtt abbahagytuk. Munkám révén csodálatos emberekkel hozott össze a sors, néhányan kitüntettek a barátságukkal, egész emberi valójukkal, olyanok is voltak, akik a legintimebb szférájukba engedtek be. Mások egyszeri találkozással, dedikálással írták be magukat életem könyvébe, és vélhetően fogalmuk sincsen arról, hogy az együtt töltött rövid idő mennyit tett hozzá világképemhez, milyen ajtót nyitott ki előttem.

Hosszú időn át küzdött bennem egymással dr.Jekyll és Mr.Hyde. A Szerelem, az Együttlét, a Biztonság mindent legyőz, és a Szörnyeteg vesztésre áll, de azért nem szabad hagyni őt felállni a végső kiütés előtt, mert halálra sebzetten a legveszedelmesebb.

Voltak, vannak dolgok az életemben, amelyeket örökké szégyellni fogok, de ezek csak akkor okoznak átmeneti lelkifurdalást, amikor időnként valamiről eszembe jutnak. Meg nem történtté úgysem lehet őket tenni, csak abban bízhatok, hogy senkinek nem okoztam gyógyíthatatlan sebeket.

Óvodás korom óta vált természetemmé a hatalommal, tekintélyelvűséggel, parancsuralommal, mindenfajta kirekesztéssel való szembenállásom, annak ellenére, hogy sohasem képzeltem magam forradalmárnak. A végletekig intoleráns vagyok mindenfajta intoleranciával szemben, ami akár paradoxon is lehet önmagában, miközben túlkapásnak érzem a „politikai korrektség” és a „szólásszabadság” abszolút korlátlanságát. Szeretem az értelem és az érzelem egyensúlyát, de nem szeretem, ha azt várják tőlem, hogy minden tettemet mások számára is elfogadhatóan megmagyarázzam.

Képes vagyok, ha nem is könnyen, a megbocsátásra, de felejteni nem tudok. És ritkán kap második esélyt nálam az, aki egyszer visszaélt a bizalmammal.

Ha nem is mindig nagy örömmel, de egész életemben képes voltam tükörbe nézni. Talán ezért is óvakodom azoktól, akik nem néznek a szemembe.

Tizenkét évesen határoztam el, hogy az írás lesz a mindennapi kenyerem, az újságírás, a történelem és az irodalom hármassága (?) kezdettől fogva vonzott. Példaképeim sűrűn változtak és egyiknek sem akartam soha nyomdokaiba lépni, hús-vér mentoraim pedig csak pillanatokra akadtak. Sosem álmodtam arról, hogy megírom a 20.-21. század nagy époszát, nagy regényét, írtam, ami jött, most sem készülök Életem Főművére, csak azt tudom, hogy még messze a pillanat, amikor életművem lezárul. Még van hely a szekrényemben néhány ezer cikknek, és a polcok is elbírnak még néhány kötetemet.

Harminc évig óvtam hosszú fürtjeimet, dacból. Ma már nem zavar a rövid ezüstös haj, talán őszülő szakállammal együtt bölcsebbnek látszom, mint amilyen valójában vagyok.

Sosem akartam nagy vagyont gyűjteni, nem vagyok a tárgyak rabja, nem gyűjtögetek ész nélkül. De azért mégis vannak dolgok, amelyekhez ragaszkodom. Ezek a könyveim, amelyekből az évek és költözések során sokat elveszítettem, és főleg a zenék, az örök feltámadó bakelitek, kazetták, amelyeknek történetük van az életemben. Bár nem készülök memoárírásra, önéletrajzi regényre, ha egyszer mégis erre vetemednék, csakis lemezek, dalok címszavain keresztül tenném. Mert a legrosszabb időkben a Zene volt az utolsó mentsváram, aki soha nem hagyott cserben, ugyanúgy, mint az írás. Egyszer azt álmodtam, hogy földrengés van, egyedül vagyok egy házban, és én nem az életemet mentem, hanem a lemezeimet. Lehet, hogy a valóságban is így lenne.

Kezdetben ösztönösen, később tudatosan kerültem a skatulyákat. Nagymamám gyakran mondta, hogy „mindent fordítva csinálsz”, és ezzel nemcsak balkezességemre célzott. Anyám egy időben azt mondta, hogy szétforgácsolom magamat, mert annyifelé próbáltam elindulni. Később, ha mindenáron tudni akarták, hogy minek tartom magam, azt mondtam, történésznek, talán ez állt a legközelebb az igazsághoz, de ez is csupán pályámnak egy része. Ma már csak azt mondom, hogy „szabad ember” és aztán mindenki értse, ahogyan akarja.