Egy nagy városi strandon szólít meg egy furcsa, zsákruhás lány, hogy évek óta rajong értem, és végre eljött a pillanat, hogy szeretkezzen velem, ne is próbáljak kifogást keresni. Kézen fog és szinte húz magával, míg ki nem érünk egy mezőre, ahol ősi, etruszk típusú sírkamrák állnak. Bevezet az egyikbe, ahol szinte teljesen sötét van, csak egy hasadékon süt be a fény. Ledobja zsákszerű ruháját, csak vakítóan fehér teste világít és végigfekszik az egyik síron, amelyen a halál dátuma az idei év és már vonna is magára, de az utolsó pillanatban sikerül elmenekülnöm előle.
A bejáratot nem találom, tapogatózom a sötétben, egyszercsak oszlani kezd a homály és kiérek a napfényre. Egy téren vagyok, ahol egy busz körül több tucatnyi ember várakozik, valamennyien olyanok, mintha fehér lepedőbe csavarták őket. „Londoni zarándoklatra indulunk” – mondja az egyikük, se szó, se beszéd, befed engem is egy lepellel, nem is árt, mert kezdek fázni vizes fürdőnadrágomban. Nem kérdezik sem a nevemet, sem más adatomat, elérhetőségemet. Valaki kezembe nyom egy közepes méretű, vastag borítékot, tele pénzzel. Felszállunk, és én hamarosan elalszom, pedig buszban soha nem tudtam aludni.
Mire felébredek, már Londonban vagyunk. A csoport vezetője felszólít mindenkit, hogy vessük le a leplünket, és végig vonulunk meztelenül a városon, hogy egy mosodát találjunk. Örömmel tapasztalom, hogy London továbbra is az a toleráns város, amilyennek megismertem, senkit nem zavar ez a pucér menet. Megérkezünk a mosodába, a vezető leadja lepleinket, a mosodások mindenkihez hozzávágnak néhány ruhát, én egy farmert, egy mokasszint és egy kívül fekete, belül piros dzsekit kapok. Mire felöltözöm, már csak ketten maradunk egy nővel, a csoport többi tagja szőrén-szálán eltűnt. A nő javasolja, hogy induljunk el a városközpont felé, biztosan rájuk találunk. De azt sem tudjuk, kik ők, hol lesz a szállásunk, és még egy telefonunk sincsen. Kiérünk egy térre, a nő kéri, hogy várjak egy pillanatra, keres valakit, aki útbaigazíthat, aztán ő is eltűnik.
Ott állok teljesen egyedül London ismeretlen negyedében, a borítékot szorongatva. Csupa nagycímletű font van benne, pénzváltó sehol, és mivel más este van, minden zárva. Még egy pubot sem találok. Megpillantok egy autót, amelynek a kulcsát a tulajdonos bent felejtette az ajtóban. Feltűnően kinyitom, hátha jön egy rendőr, bevisz, és aztán segít. Az autó üres, vezetni pedig nem tudok.
Lassan hajnalodik. Látom, hogy egy nagy vásárcsarnok nyitni készül, fekete és ázsiai takarító személyzet szorgoskodik. Néhány étkezde is huzza fel rolóját. Legalább eszem valamit. Odalépek az egyik indiaihoz, készségesen elkészíti a reggelijét, de a pénzemet látva csak a fejét ingatja. „Itt ez a pénz nem érvényes” – mondja. „Hogy-hogy, hát nem Londonban vagyunk?” – kérdezem, mire harsány nevetésben tör ki. „Ki mondta ezt Neked?” – hahotázik, és kimond egy eddig soha nem hallott, érthetetlen városnevet…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.