1991 június vége volt, akkor jelent meg máig legsikeresebb könyvem, a Jim Morrison az ajtókon innen és túl (Sokan ma is ezzel azonosítanak, pedig azóta írtam egyet s mást, szerintem jobbakat is…). A könyv ötletadója, mentora Hobo volt, és meghívott rádióműsorába, hogy egy két órás zenész beszélgetés keretében beszélgessünk közös kedvencünkről. Ezt követően késő este autóba szálltunk, és elindultunk Kapolcsra, ahol Lacinak éjféli fellépése volt József Attila verseivel. Nem sokkal korábban csináltam egy interjút Márta Pistával, aki lelkesen invitált az akkor még fiatal fesztiválra, pompás szállással és nem kevésbé remek helyi diópálinkával kecsegtetett az ugyancsak csábítónak ígérkező programok mellett.
Nagyszerű volt Hobo „tábortűz melletti” estje, utána még hosszasan dumáltunk Pistával is, aki viszont elfeledkezett a szállásomról, de felajánlotta, hogy a pajtája padlásán alhatok, ha megfelel. Megfelelt, mondhatom, ritka élmény volt, így a következő éjszakákat is abban a romlatlan, városi embernek különleges illatú pajtában töltöttem. (Az egyik reggel ott találtam néhány méterre tőlem egy kedves fiatal hölgyet is, mint kiderült, Mártapista Svédországból hazalátogató unokahúgát, aki sajnálta, hogy csak akkor vettük észre egymást, már aznap már utazott is el…).
Az épület nappal próbateremként is szolgált. Ide érkezett meg Cseh Tamás, aki egyetemi éveimtől szerves része volt életemnek dalaival. Gondoltam, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy készítsek egy interjút vele. Említettem is neki, azt felelte, hogy majd az esti koncert után térjünk vissza rá.
Innentől kezdve nem tágítottam mellőle, végigkísérhettem próbáját is többedmagammal. Tamás állítgatta össze programját és kérdezgetett minket, hogy miket játsszon. Én bedobtam neki a Lee Van Cleefet. „Hogy is kezdődik a szövege?” – kérdezte tőlem, én pedig azonnal mondtam: „Négy napja nem ettünk már és Lee Van Cleef csak ennyit mondott: hej…”. „Jó, ,majd súgsz nekem” – felelte hamisíthatatlan mosolyával Tamás.
Sokszor hallottam, láttam őt élőbem – egy Frontátvonulás-előadása az Egyetemi Színpadon különösen lélegzetelállító volt – de alighanem ez a kapolcsi este ott a kis szigeten lett számomra minden idők legemlékezetesebb Cseh Tamás-koncertje, amelyet végig a színpad mellett állva hallgattam végig, néha önkéntelenül is vele együtt énekelve.
A koncert után Tamás visszatért egy kis csoport kíséretében a pajtába, emlékeztettem őt az interjúra. Megcsináljuk, nyugtatott meg, aztán folytatta a zenélést ott, ahol abbahagyta, közben mindannyian beszélgettünk, valamennyien felidéztük a dalokkal kapcsolatos emlékeinket, ő is mesélt sok mindent, miközben derekasan kortyolgattuk Mártapista valóban mesés diópálinkáját. Észre sem vettük, hogy lassan kivilágosodott. Tamás megköszönte az éjszakát, a társaságot és elindult haza…
Soha többé nem találkoztam vele, így az interjú sem készült el, de ez a néhány óra, amit együtt töltöttünk, többet ért minden interjúnál.
Cseh Tamás dalai azóta is bennem élnek, fel-felidéződnek. Az egyik este megnéztem Maár Gyula Déryné, hol van című filmjét, amelynek befejező, ködös álomjátékában ő is szerepel. És amikor belekezdett balladájába, ismét énekeltem vele úgy, mint egykor a kapolcsi szigeten:
„A tarpai grófné szép szőke lánya miatt
Sterlichter zászlós pisztolygolyónak szaladt…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
