GNL911

Bejárom az egész piacot  friss, zsenge zöldhagymáért. Nagy nehezen találok egy helyen, és az árus felé nyújtom, mire ő laza mozdulattal letöri a zöldjét. Értetlenségemre azt válaszolja, hogy aki odanyújtja, mind azért teszi, hogy letörje a zöldjét. Én pedig azt hittem, hogy azért nyújtják oda az emberek, hogy jelezzék: ki akarják fizetni az árut. Volt egy elhibázott metanyelvi kommunikációm.

Egy ember szívrohamot kapott a postán, amikor fel akart adni egy gyásztáviratot. Az első postahivatalban nem volt gyásztávirat-minta, ráadásul még ki is oktatták, hogy a távirat manapság nem divat. A másik hivatalban felvették üzenetét, volt minta is, de közölték, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, mert igaz, hogy levelet fel lehet kártyával is adni, de a távirathoz a rendszert úgy állították be, hogy arra e lehetőség nem vonatkozik. A kivonult mentők szerint a szerencsétlen vevő a levegőtlenség miatt kapott infarktust.

Párom megkér, hogy vegyek át néhány előre megbeszélt receptet háziorvosától. A nővér készségesen átveszi a TB-kártyát, majd néhány perc múlva Életem nevét szólítja. Amikor felállok és bemegyek, általános döbbenet ül ki az arcokra. Amikor kijövök, egy idősebb úr még mindig gyanakodva méregeti őszülő szakállamat. 

Az elhasznált lepedő és pénisz betegségeket okozhat – figyelmeztet a liftreklám. Hogy ez nem van odaírva? Én akkor is ezt olvastam, la!

„Elárulom, hogy feleségem nagy Szulejmán-rajongó, és a múltkor azt vettem észre, hogy a mohácsi csatában a törököknek szurkol” – vallja be töredelmesen a teaboltos, akinél éppen egy „Anatólia kincse” nevű illatos török teát vásárolok. Na bumm, még egy hazaáruló, üdv a klubban!

Néhány nap felhőtlenség borult ránk: római barátaink látogattak meg minket és el voltak ragadtatva Budapesttől, mint élhető, tiszta, barátságos várostól, bár szinte minden koldusnak adtak egy kis aprót, akiket megláttak a belvárosban. És míg őket kalauzoltuk azokon a helyeken, amelyekre valóban büszkék lehetünk, nem néztem internetet, facebookot, nem olvastam újságot. Először akkor döbbentem rá, hogy hol is élünk, amikor kikísértük őket a repülőtérre és felvetették, hogy nincs-e kedvünk egy római villámlátogatáshoz. Sajnos nem volt nálunk váltás fehérnemű…aztán másnap újra visszazökkentem a valóságba, és pillanatok alatt elment a visszatért életkedvem. Mikor is indul az a római gép?

Mostanában nem szeretem, ha italt ajándékoznak nekem, rossz emlékeket ébreszt. Éppen ezért, ezért ezeknek az üvegeknek többsége az aluljáróban landol, a hajléktalanoknál. Legalább néha valami minőséget is isznak szerencsétlenek.

Új tej- és sajtbolt nyílt a piacon. Régóta nem ittam írót, valamikor nagyon kedveltem, de sehol nem lehetett kapni. Náluk volt, az eladó hozzátette, hogy nekik is ritkán van, egy litert adott 400 forintért. Elég húzós, gondoltam, de vettem. Alig vártam, hogy otthon megkóstoljam a nagy melegben. Közönséges tej volt. Igaz, hogy régen ittam, de azért az ízére még emlékszem. Visszaviszem. Az eladó bizonygatja, hogy ez bizony tej, én azonban nem hagyom magam, magyarázom neki, hogy tudom, milyen az író íze és nem keverem össze a tejével. Amikor kicsit ingerültebb lesz a hangom, leordítja a fejemet: „Ebben a boltban még soha nem csaptak be senkit!” Aztán kis híján hozzám vágja a 400 forintomat. Ismét van egy üzlet, amit messze el fogok kerülni. Épp elegen néznek hülyének nélkülük is.

Láttunk egy olasz filmet, amelyben egy gátlásokkal teli lány a Mussolini-éra legsötétebb korszakában megöli egy szenátor unokahúgát, és ügyvédje bebizonyítja róla a szülők kérésére, hogy elmebeteg, holott csak anyja hiszi azt valójában. Később kiderül, hogy a lány minden komplexusa az anyával való kapcsolatból fakad. Amikor megláttam a lányt alakító színésznőt, egy pillanatra elállt a lélegzetem: mosolya ugyanolyan volt, mint nemrég meghalt kedves kolléganőmé. Az ő agya nagyon is tiszta volt, túlságosan is, nemhogy nem ölt meg, de nem is bántott soha senkit, mégsem tudott gátlásain felülkerekedni élete végéig. Nekem pedig nem maradt más a film hátralévő részében, mint azt erősíteni magamban, hogy ez a hasonlóság csak a véletlen műve. Mint egykor egy állami gondozott kis barátnőmé a babaarcú Matulás lánnyal.  

Vizsgáznom kell esztétikából, a feladat: elemezni egy híres, szabadon választott 20. századi fotót. Akárhogy gondolkodom, kizárólag háborús felvételek jutnak eszembe, pedig már a World Press Photo kiállításokon sem szeretem, hogy ezek vannak többségben. Közben körülöttem sok fiatal arról beszél, hogy megszállják a templomokat és kollektív szeretkezéssel újra beszentelik azokat.

Harminc év késéssel néztük meg a Szellemirtókat. Gondoltam, Búsképű Bill-lel és Elwood Blues-zal nagyot nem tévedhetünk. De nagyot tévedtünk. Hogyan lett ebből anno kultuszfilm? Igaz, a 80-as évekbe sok minden belefért, de így három évtized múltán  viccesnek, sem horror-katasztrófafilmnek egyaránt gyengének tűnt. Legfeljebb S.W. végtelen hosszú démon-lábai adtak valami maradandóságot.

Álmomban felhív egykori hírügynökségi főnököm, aki, bár hirhedten hangulatember volt, kiállt mellettem akkor, amikor más elküldött volna, pedig korábban igen rossz néven vette, hogy el akarnak máshová csábítani. Most is munkát ajánl. Éppen egy nagy betonépületben vagyok, és a térerő állandóan elmegy. Kimegyek a szabadba, onnan próbálom felhívni, el is mondja, hogy mi a munka, de mire elmagyarázná, hogy hová kell menni, megint megszakad a vonal. Újra felhívom, de közben egy buszmegállóba érek, és az emberek zaja nyomja el a hangját, csak találgatni tudom a helyszínt. Ismét megszakadunk, és többé már nem érem el.

Casablanca nevet adtak egy cappuccino-pornak, amelyre két, legfeljebb ruhájukban hasonlító figura képét nyomták. Még annyi köze sincs hozzá, mint a nemzet Öcsijének a róla elnevezett sörhöz, amelyet a védekezni már képtelen futballista arcával reklámoznak. De a Száguldó Őrnagy legalább szerette a sört, nem emlékszem, hogy Ilse és Rick ittak volna kávét, pláne nem cappuccino-porból.

Megkérdezik „az utca emberét” a tv-csatornák és az internetes portálok. Tisztázni kellene ezt a fogalmat. Vagy legalábbis átértelmezni. Mi lenne, ha mostantól kezdve „az utca embere” a hajléktalan és a közmunkás lenne?

Amikor a franciák nem akartak elmenni egy országos szavazásra, és mivel aznap jó idő volt, tömegesen elmentek horgászni. Amikor a lengyelek nem voltak kíváncsiak a hadiállapot idején az esti tv-híradóra, tömegesen elmentek sétálni. Vajon a széles magyar néptömegek mit fognak csinálni aznap, amikor egy agymosásnak szánt népszavazásra hívják őket? A programszervezés már elindult, csak nehogy túl nagy legyen a választék, és azok, akik megszokták, hogy megmondják nekik, mit tegyenek, inkább elmennek szavazni, mert annak gondolata már beépült lelkükbe. Mint a legrosszabb sláger, amit ugyan utálunk, de képtelenek vagyunk tőle szabadulni, és azon vesszük észre magunkat, hogy mi is daloljuk.