GNL911

1.

Gyógyszertárban. Fájdalomcsillapító kenőcsöt kérek, hangsúlyozom, hogy nem a kék, hanem a narancs színű dobozosból, mert az vált be. A gyógyszertáros hölgy határozott mozdulattal nyújtja át a kékdobozost, újabb kérésemre azért korrigál. A következő kérésem egy műkönny, reggeli szemszárazság ellen, hangsúlyozom, hogy egy hosszabb lejáratút kérek, mert annak, amelyiknek egy hónapig jó a szavatossága, a fele elpazarlódik. A hölgy hosszan válogat a szemcseppek között, majd diadalmasan felmutat egyet: „Ez tartós, egy hónapig jó…”.

Még szerencse, hogy nem akartam felfújható gumimatracot bérelni.

2.

„Kirúgták Szaniszlót az Echo TV-től, oda az igazság! – támaszt be egy honfiúi kebel a piaci bioboltba – a Viktor akarta, mert Sorossal együtt jártak KGB-akadémiára”. E rövid indoklás után a férfi arról kezd elmélkedni, hogy a biztos pártszavazókat mostanában „lelkes idiótákként” emlegetik a korábbi „jószándékú idióták” helyett. Sajnos, mire tisztázni akarnám, hogy ki járt együtt Sorossal a KGB-akadémiára, a nemzet jobbhátvédje, vagy a megvilágosodott hajdani moszkovita médiaszemélyiség, az illetőt már kifelé viszi az 52 fokos centripetális erő. Csak ki ne billenjen ballisztikai egyensúlyából, mint Ringo Starr, amikor a rajongók elől menekült az Egy nehéz nap éjszakájában.

3.

„Hajdihó! Ha megvan benned a kúlság, photoshoppal kelsz és illustratorral fekszel, de az indesign is a kisujjadban van, akkor nálunk a helyed”. Ez egy álláskínálat, akár hiszik, akár nem. De nem jelentkezem rá. Bennem legfeljebb a kórság van, mint Pepin sógorban, Életemmel kelek és vele fekszem (nem tudom, hogy a photoshopnak és az illustratornak is van-e álomillata), a kisujjamon viszont amerikai vízumképes ujjlenyomatot tudok bemutatni, mert nem koptak le róla a redők a klaviatúraverés miatt. Bár a Hajdihó egy kicsit megingat, főleg akkor, ha David Clayton-Thomas énekelné el az állásinterjún egy gospel-kórus kíséretében…

4.

Vízóra-csere lesz nálunk. Hetekkel korábban fixáltuk a dátumot, valamint a délután 3 és 4 közötti időpontot. Aznap délelőtt – éppen szokásos sakkpartinkat vívtuk Apámmal – szól a telefonom. „A vízművek konzorciumtól jöttünk, hányas kapucsengő az Öné?” – szól bele egy hang. Mondom neki, hogy délutánra beszéltük meg. Erről ő nem tud. Sajnálom, felelem, jöjjenek vissza délután 3 és 4 között.  „Akkor 4-es házszám, ugye?” „Nem – felelem – 10-es”.

Hazaérek, ebédelek, majd előveszek egy múltkor félbehagyott filmet, bőven van időm, legfeljebb fél 3-ra vége, és 3-tól már jöhetnek a vízóra-szerelők. Negyed 3-kor csengetnek. „Vízművek-konzorciumtól jöttünk…” Éppen a film vége előtt 10 perccel! Kérhetném, hogy még kerüljék meg háromszor a házat, de úriember vagyok. Egy férfi és egy nő áll az ajtóban. „Láthatnám az igazolványukat?” – kérdezem. „Az sajnos nincs, a vízművek nem adnak” – válaszolja a férfi. „Akkor én hogy engedjem be magukat?” –feszítem a húrt. „Ahogy a többi lakó” – mondja a szerelőnek mondott ember. Szerencsére a nőnél van pecsét és szerződés-papír, végül beengedem őket. A férfi szereli a vízórákat, én a nővel a konyhaasztalon a szerződést intézem. „Tudna mutatni egy korábbi vízszámlát?” – kérdezi a nagy műkontyot viselő fiatal nő. „Sajnos nem, kidobtam valamennyit”. Töltögeti a rubrikákat, néhány perc múlva ismét megkérdezi, a válaszom ismét nemleges. „Tényleg nincs, vagy csak nem mer magamra hagyni?” – kérdezi a nő némi pajkossággal. Megerősítem, hogy igazat mondok. Végül baj nélkül lezajlik az aktus, vízóra beszerelve, papírok aláírva, szerelés kifizetve. Szerelő és társa sietve távoznak. Vélhetően igaziak voltak. De azért nem ártott, hogy ott felejtettem a konyhaasztalon ebéd után a kenyérvágó kést…