Isten egy kézből jót és rosszat is osztogat, de vakon teszi. Csak utólag tudjuk meg, miből mennyit kaptunk és a teremtéstől való távozás után felszólamlásokat nem vesz figyelembe.
Van egy drókerítés a Timár utcai HÉV-megállónál, amelyet állandóan újra felállítanak, de néhány nap múlva valakik mindig lebontják. Vajon miért nem tudja ezt megtenni az ország egyre fojtogatóbb korlátaival? Ahhoz is csak némi akarat és néhány határozott mozdulat kellene.
Egyre többen vagyunk, akik a sziget-létet keressük. És nem törődünk azzal, hogy a szennyes ár napról napra emelkedik. Privát etikánk még jó ideig felette fog állni, vagy vele együtt süllyedünk el. De még bízunk egy tartós apályban.
A nagy médiaájtatosságok helyett huszadszor is megnézem a Ben-Hurt. Abban még a befejezés ellenére sem akarnak mindenáron megtéríteni.
Nagyfiam szerint egyike vagyok annak a két embernek, akinek még megvan a hatalmas VHS-gyűjteménye. De milyen jó, ha megvan, amikor vizuális élményre vágyunk, és semmi nézhetőt nem találunk a 80 tv-csatornán, de ott van a mozi évszázadnyi világöröksége az archívumomban.
A rendszerváltás előtt rendszeresen felháborodott a magyar vezetés azon, hogy a „rab nemzetek hetén” az amerikaiak megemlékeztek rólunk. A nemzet azóta önmaga rabja lett, és lassan a kutyát sem fogja érdekelni, hogy nem kellett nekünk a szabadság.
A veszprémi kézisek úgy jártak, mint az ország a rendszerváltással: kaptak egy óriási lehetőséget, amit sikerült tökéletesen elbaszniuk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
