GNL911

Jól ismert az a történet, mely szerint az 1930-as években betiltották Seress Rezső Szomorú vasárnap című slágerét, mert állítólag sokan ennek hatására lettek öngyilkosok. A 60-as évek végén a rock-zene került pellengérre „sátáni hatása” miatt, miután Charles Manson banda áldozataik vérével írta fel az egyik tetthelyénél a „Helter Skelter” (Zűrzavar) kifejezést, egy korabeli Beatles-szám címét. A 90-es években több metál-sztárt, köztük Ozzy Osbourne-t és a Judas Priest-et, konkrétan perbe fogták, mert néhány elkeseredett amerikai tinédzser az ő zenéjüket hallgatta, mielőtt végzett magával. A mozit is gyakran vádolták a lelkek megzavarásával, erkölcsromboló hatásával, de az elmúlt negyedszázadban egyetlen filmre sem zúdítottak olyan össztüzet, mint Oliver Stone Született gyilkosok (Natural Born Killers) című alkotására, a legvadabbak egyenesen a két főszereplő ámokfutó dicsőítését rótták fel neki. Pedig Stone valójában nem tett mást, mint leleplezte azt a régi igazságot, hogy vér és halál mindig jó üzlet, mert milliókban van meg a borzalom iránti igény – persze mindaddig, amíg nem velük történik meg. John Herzfeld 15 perc hírnévében (Fifteen Minutes) már ki is mondja a varázsigét egy tv-műsorvezető: „Ha dől a vér, dől a lé”.

Elszabadul az erőszak a médiában és a moziban

A 80-as évek második felére a 24 órás hírcsatornák elterjedésével végleg elszabadult az erőszak a médiában. A háborúk, merényletek, terrorakciók, tömeggyilkosságok sokkoló képeinek híradós bemutatása csak a betetőzése volt annak a folyamatnak, amely már több évtizede elkezdődött a nyomtatott sajtóban, ahogyan erről a World Press Photo-kiállítások évről évre tanúskodnak. Aligha tekinthető véletlen egybeesésnek, hogy a mozifilmekben is ekkortájt lett egyre több a durvaság, az erőszak. Különösen szembetűnő volt, hogy míg korábban ritkaságnak számítottak az olyan brutális látványú filmek, mint A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre, USA, 1974, r: Tobe Hooper), amelyet több országban, köztük Nagy-Britanniában is betiltottak, a 90-es évek elején három olyan „krimi” is kultikussá vált, amelyek ugyancsak tobzódtak a vérben és a kegyetlenség különböző, jól látható formáiban. Kezdődött dr. Hannibal Lecter feltűnésével (A bárányok hallgatnak, The Silence of The Lambs, 1991. r: Jonathan Demme), folytatódott a szado-mazo elemektől sem mentes Elemi ösztönnel (Basic Instinct, 1992. r: Paul Verhoeven), végül pedig jött a Hetedik (Seven, 1995, r: David Fincher), amelyben egy bomlott agyú gyilkos a hét főbűn alapján oszt szörnyű halálnemeket áldozatainak. Hogy Hollywood e filmeket nem egy szűk rétegnek szánta, abból is kitűnt, hogy mindegyikben világsztárok és elismert színészek játszották a főszerepeket: Anthony Hopkins és Jodie Foster, Michael Douglas és Sharon Stone, illetve Morgan Freeman, Brad Pitt és Kevin Spacey. Csakhogy közben, 1994 augusztusában – éppen egy évvel a Hetedik előtt – bemutatták Oliver Stone filmjét, amelyben egy gyerekkori traumáktól sújtott fiatal férfi és párja nemcsak valóságos élvezettel öli halomra az útjába kerülőket, hanem még „tv-sztárok” is lesznek letartóztatásuk után. Jó néhány újabb hullát maguk után hagyva megszöknek és a film utolsó kockáinak tanúsága szerint tisztes polgári családot alapítanak. Ez a krimibe ágyazott „fekete komédia” már kiverte a biztosítékot az Egyesült Államokban és másutt is.

„Ne borzadjatok, magatoktól borzadtok”

Gogol Revizorának polgármestere jut eszembe Oliver Stone munkásságáról. Rendezői pályájának kezdetétől hivatásának tekintette, hogy szembesítse országát saját lelkiismeretével, a vietnami háborúval, a Kennedy-gyilkossággal, később a Watergate-üggyel, a Kuba elleni blokáddal, végül pedig az Egyesült Államoknak az elmúlt 150 évben a világban betöltött dicstelen szerepeivel. A Született gyilkosok, amelynek forgatókönyvét Quentin Tarantino írta,  szintén beleillik ebbe a sorba, hiszen egy olyan társadalomról szól, amely számtalan (és azóta is csak szaporodó) elrettentő példa ellenére sem mond le a „szent jogként” tisztelt szabad fegyverviselésről, miközben erősen növeli a tv-csatornák nézettségét, amikor elkapnak egy-egy ámokfutót.

Mickey-t bántalmazták a szülei, ezért lelőtte az apját. Az csak hab a tortán, hogy Mickey alakítójának, Woody Harrelsonnak az apja 1963-ban a Kennedy-gyilkosság egyik gyanúsítottja volt és 2007-ben börtönben halt meg. Mallory-t (Juliette Lewis) apja vérfertőző kapcsolatra kényszeríti anyja tudtával, a lány még gyermeket is szül neki. Innen ered a bennük lévő iszonyú gyilkolási vágy, amelyet később Mickey a tv-interjúban „megtisztulásnak” nevez. De mindezt csak azután tudjuk meg, hogy lemészárolják egy út menti bár  vendégeit és személyzetét. Utána látjuk, hogy miként találnak egymásra és miként végeznek Mallory szüleivel. Innentől kezdve nincs megállás és annak a nézőnek, aki még nem teljesen immunis a vizuális borzalmakkal szemben és nem képes mindig elvonatkoztatni a „filmes” látványtól („It’s just a movie”), elég nehéz végignézni egyhuzamban a szűken két órás mozit, amelyben összesen 18 durva erőszakos jelenet látható. Az utolsó fél óra szinte folyamatos öldöklés válogatott kegyetlenségekkel, különösen a börtönlázadás képei iszonytatóak. A rettenetes páros legtöbbször talál is „okot” a gyilkolásra, rémtetteiket hidegvérrel, ugyanakkor – főleg Mallory részéről – szinte szexuális kéjjel hajtják végre. De a velük szembenállók is gyűlöletesek: az őket elfogó rendőr, akinek anyját egy igazi ámokfutó, Charles Whitman[i] ölte meg, maga is szadista pszichopata, aki visszataszító önteltséggel fürdik a „népszerűségben”, és legalább ilyen sötét gazember a csak az erőszak nyelvén értő börtönigazgató. A nézőben egy szemernyi együttérzést sem vált ki keserves haláluk: a rendőrnek Mallory vágja el a torkát, miután már több lőtt sebből vérzik, a börtönigazgatót pedig a fellázadt fegyencek tépik szét. És ugyanúgy nem lehet sajnálni Wayne Gale-t, a saját mániája, a „gyilkos valóságshow” áldozatává váló „médiaszemélyiséget”, aki miután tv-sztárt csinál a párból, ugyanarra a sorsra jut, mint a többi „féreg”, akinek „el kell tűnnie a föld színéről.”  Pedig a közös menekülés során már ő is öl, és ki is jelenti nagy boldogan: „Először érzem, hogy élek”.

Mickey és Mallory hamar rájönnek, hogy gyilkosságaikkal címlapra kerülnek, ezért mindig életben hagynak valakit egy-egy vérfürdő után, aki elmondhatja, hogy ők tették. Innentől kezdve a média állandó szereplője és alakítója az eseményeknek. A tv is felfigyel rájuk, dokumentumfilmeket, majd valóságshow-t építenek rájuk, még nemzetközi körkérdést is készítenek, bemutatva, hogy világszerte „rajongó-klubjaik” alakulnak. Mickey és Mallory egyedül Charles Mansont nem tudják legyőzni a „népszerűségi listán”. (A fikció és a valóság többször keveredik, szóba kerülnek Manson mellett olyan hírhedt sorozatgyilkosok, mint Ted Bundy és egy képen feltűnik a forgatás idején feleség-gyilkosság vádjával letartóztatott O. J. Simpson is). Amikor elfogják őket, egy éppen a helyszínen tartózkodó japán tv-s stáb közvetít egyenes adásban. A „mániákus gyilkosok” sorozat csúcsadását a legnézettebb időpontban, éppen az amerikaifutball-döntő utánra teszik. Közben azt látjuk, hogy a tv-sek, mindenekelőtt Wayne, mélységesen megvetik a nézőket, „üres tekintettel bámuló zombiknak” tekintik őket, akik arra sem emlékeznek, amit előző nap láttak.

A börtönlázadást is a tv robbantja ki, mert az elítéltek nézik a Mickey-vel készült interjút, amelyben a „tömeggyilkos” (kikéri magának a „sorozatgyilkos” jelzőt) kinyilatkoztat: „Isten minden teremtménye öl. A legtöbb ember rászolgál a halálra. Mindenkinek a múltjában lappang valami undorító titok. És akkor jövök én…”[ii] Amikor a fegyházban elszabadul a pokol, már Mickey veszi át az „élő adás” irányítását, az ő parancsára filmezik végig Mallory kiszabadítását, a kitörést, a rendőrök legyilkolását. Végül Wayne kivégzését is kamera rögzíti, mielőtt a „szerelmespár” elindul, hogy boldogan éljen, míg meg nem hal…

Stone nem csupán a vériszamos jelenetekkel sokkol, hanem a vágásokkal is, a fekete-fehérből színesbe való hirtelen átmenetekkel, híradó- és újságképekkel, amelyek a II. világháború hullahegyeitől napjaink zaftos bűnügyi tudósításaiig terjednek, közben pszichedelikus és lázálom-szerű villanások csigázzák tovább amúgy is túlfeszített idegeinket. Mindez az elmúlt évtizedek vizuális médiakultúrájának felgyorsított keresztmetszete. Ezen felül a rendező, aki mindig fontos szerepet szánt a zenének, teletűzdelte filmjét igazi nagyágyúkkal, mintha a film egy klasszikus „road movie” lenne: a rémségeket többek között Leonard Cohen, Patti Smith, Bob Dylan, Peter Gabriel, a Nine Inch Nails és Dr. Dre dalai kísérik.[iii]  Leonard Cohen két dala egyenesen keretbe foglalja a filmet. Az elején a melodikus hangvételű Waiting For The Miracle, míg a végén a lendületesebb The Future szól[iv].  Az első dal, amelyre Mallory táncolni kezd a néhány perc múlva mészárszékké változtatott bárban, szövegében már előrejelzi a várható borzalmakat: „Drága, keljünk egybe/magány volt eddig életünk/Maradjunk csak magunknak/Vajon erősek leszünk?/Ide hát egy őrületet/a leggonoszabb megfelel/Míg várjuk egyre/hogy a csoda a csoda jöjjön el” [v] A The Future apokaliptikus víziója viszont akkor csendül fel és szól végig a stáblista alatt, amikor Mickey és Mallory, „beteljesítve küldetésüket”, idilli hangulatban utaznak furgonjukon két gyermekükkel és a lány már a harmadikkal várandós. „Eliszkol minden szanaszerte/add vissza a Berlini Falat/Szent Pált s Megváltódat/add nekem Krisztust s Hirosimát/a pusztulás minden magzatát/nem jut nekik már szeretet/Láttam a jövőt, drága/itt állunk készen a gyilkolásra.”[vi] Így végződik ez a műfaji meghatározása szerint „szatirikus fekete komédia”, amelyet legfeljebb azzal lehet indokolni, hogy a rendező a végsőkig viszi extrém gondolati és képi világát.

Stone még egy meghökkentő segédeszközt vet be hatáselemként: időnként felvillan egy-egy kereskedelmi reklám, a legfeltűnőbb a jegesmedvés Coca-Cola hirdetés. A rendező ezt azzal magyarázta, hogy így akarta illusztrálni a reklámok „nyugtató” hatását. Éppen ezért minden reklámot egy-egy borzalmas jelenet, vagy egy „démon” képe után vágnak be, hogy „egy pillanatnyi nyugalmat adjanak a néző lelkének.”[vii]  Persze elképzelhető a spotoknak más értelmezése is…

Bűnös film, bűnös rendező

A Született gyilkosok kezdettől fogva ellentétes érzelmeket váltott ki. 2006-ban az Entertainment Weekly méltán választotta be „minden idők 25 legvitatottabb filmje” közé a 8. helyre, méghozzá az állítólag általa ihletett gyilkosságok miatt.[viii] A Premiere filmmagazin „minden idők 25 legveszedelmesebb filmje” rangsorában „csak” a 22., ugyanakkor itt Arthur Penn Bonnie és Clyde-ja, Stone fő ihletője lett a listavezető. A korabeli kritikusok közül kevesen illették a filmet dicsérő szavakkal. Egyikük volt az egyik legnagyobb tekintélyű ítész, Roger Ebert a Chicago Sun-Timesban így írt: „Nem elég egyszer látni a filmet. Először a zsigeri élményt kell átélni, másodjára pedig megérteni.”[ix] A Rolling Stone szerint a rendező „a kegyetlenség, mint szórakozás” démonát állította filmje középpontjába. A Boston Globe megjósolta, hogy ezt a filmet vagy imádják vagy gyűlölik, de mindenképpen jelentős, mert „kézigránátot dob a média sátrába”. Hal Hinson, a Washington Postban viszont fölöttébb sommásan ítélkezett: „Stone lázálom-szerű fantáziájában nincs igazság, nincs ok és következmény. A jók szenvednek és a gonoszok büntetlenek maradnak. Stone zavart lelkű ember és arról akar minket meggyőzni, hogy betegek vagyunk.”[x] James Berardinelli neves on-line kritikus a Reelviews-ban ugyan elismerte, hogy a film valóságos arculcsapásként hat, mint Amerika vérontás-imádatának szatírája, de az állandóan, harsányan ismétlődő erőszakkal egy idő után elviselhetetlenné válik, vagy pedig a néző válik egy idő után érzéketlenné.[xi] Bernardinelli végül is rátapintott a lényegre: annyi brutalitással szembesülünk nap, mint nap, hogy lassan már a szemünk se rebben. Janet Maslin a The New York Times-tól a felszínességet vetette Oliver Stone szemére. Ha elolvassuk a mértékadónak tekinthető Rotten Tomatoes web-site-on az elmúlt évek kritikáit, ugyancsak a negatív értékelések vannak többségben (a film tetszési aránya 46%-os), a nézőknek viszont a 81%-a lelkesedik érte![xii]

Bob Dole szenátor, az 1996-os elnökválasztás republikánus elnökjelöltje nyilvánosan elítélte „az erőszakot hirdető” filmet. Később kénytelen volt elismerni, hogy nem is látta… Ez a vád azonban éveken át kísérte a Született gyilkosokat és alkotóját. 1994 és 2008 között nem kevesebb, mint 13 súlyos gyilkossági ügyet írtak a film számlájára, köztük az 1999. április 20-i Columbine-i iskolai vérengzést, amelyről Michael Moore híres dokumentumfilmjét készítette. Az első eset mindjárt 1994. szeptemberében történt: Dallasban egy 14 éves fiú lefejezte iskolatársát, majd állítólag azt mondta a rendőröknek, hogy „híres akartam lenni, mint a Született gyilkosok”. Az „állítólag” kulcsszó ezekben a híradásokban, amelyek szinte minden alkalommal hangsúlyozták, hogy a tettesek tíznél is többször nézték meg Stone filmjét, mielőtt gyilkolni kezdtek.  

Egy 1995 márciusi eset után pert is indítottak Stone és a Time Warner ellen, miután két tizenéves, akikről szintén azt mondták, hogy LSD-vel és a Született gyilkosokkal „hangoltak” Mississippi államban lelőtték egy áruház könyvelőjét és egy italkereskedőt. A pert a lövések nyomán megbénult könyvelőnő, Patsy Byers, és a meggyilkolt üzletember William Savage barátja, John Grisham író és filmproducer indította meg. Grisham felelőtlenséggel vádolta Stone-t a film elkészítése miatt, míg Byers egyenesen azt állította, hogy a rendező ösztönözte a két tinédzsert a bűntényre. A forgalmazó elmarasztalását is követelték ugyanezért. Az ügy hét évig húzódott, míg végül 2002 júniusában a louisianai fellebbviteli bíróság megszüntette az eljárást.

És hogy vélekedett minderről maga Oliver Stone? „Amerikában az egy főre jutó erőszakos bűncselekmények statisztikája viszonylag alacsony. A bűntények tálalása gyorsult fel, mert a média pénzt csinál az eladásából… És a helyzet csak rosszabb lesz. Félhetünk a jövőtől.”

A film elkészülte óta eltelt több mint 20 évben egyre több ámokfutóról, elmebeteg gyilkosról érkezik híradás az Egyesült Államokból. És alig telik el néhány óra egy-egy mészárlás után, már az egész világ mindent tud a tettesről, körbejárják a világot fotói, életrajza, egy-egy frappáns mondatot is idéznek tőle. Ez is csak a Született gyilkosok hatása?

Bármi, csak híressé tegyen?

Sokféleképpen idézték és idézik ma is Andy Warholnak ama legendás mondását, mely szerint „A jövőben mindenki híres lesz 15 percre.” [xiii]Később a pop-art atyja, akiről az utókor a mai napig vitatkozik, hogy nagy művész volt-e vagy csak az idők szavát megérző zseniális blöffölő, kijelentette, hogy unja ezt a mondását, és ekképp módosítja: „15 perc alatt bárki híres lehet.” Az 1987-ben elhunyt Warhol nem is sejthette, hogy mennyire „a próféta szólt belőle”, a mondás mindkét változatával, hiszen ő még a valóság-show-k, az instant sztárok tömeges eljövetele és azelőtt távozott el,  hogy az internet révén bárki - különösen, ha gonosztevő – nem 15, hanem 5 perc alatt világhírnévre tehet szert. Nagy igazságát Warhol 1968. június 3-án a szó szerint a saját bőrén tapasztalta, amikor a radikális feminista írónő, Valerie Solanas saját stúdiójában lőtt rá a művészre, aki aztán nem kis reklámot csinált magának a sebhelyeiről készült fotókkal.

E tiszavirág-életű, de több halálos áldozatot követelő fáma a mozgatója John Herzfeld 2001 márciusában bemutatott 15 perc hírnév című filmjének. (Az eredetiben csak 15 minutes). Herzfeld korántsem olyan nagy név az amerikai moziban, mint Oliver Stone, elsősorban tv-s krimisorozatok rendezője, de így ez a téma sem állt távol tőle. A megközelítés némileg hasonlít a Született gyilkosokéhoz, hiszen itt is a hírnévre vágyó gyilkosoknak és a témára „szakosodott” tv-műsor gátlástalan vezetőjének „szelleme” találkozik, és itt is áldozatul esik egy médiasztár rendőr. De azért ez a történet mégis egészen más.

Két kelet-európai bűnöző, a szlovák Emil és az orosz Oleg, akik börtönbüntetésük letöltése után Amerikában „próbálnak szerencsét”, saját bűntetteiknek filmre vételével és eladásával akarnak meggazdagodni és híressé válni. Oleg igazi moziőrült, akinek a 30-as évek nagy amerikai filmrendezője, Frank Capra a példaképe. Az Államokba való belépésük után szinte rögtön lop egy kamerát és mindent felvesz, ami velük történik, első két gyilkosságukat is. (Emil gyilkol, Oleg csak „dokumentál). A „nagy fogás” azonban ezután következik: kinézik maguknak Eddie Fleminget, a sztárnyomozót (Robert De Niro), és megtalálják hozzá a megfelelő tv-műsort, a Top Story-t, melynek vezetője, Robert Hawkins egymillió dollárt fizetett egy gyilkosnak egy exkluzív beszélgetésért. Robert Hawkins (Kelsey Grammer) gyakran megy együtt „terepre” Fleminggel, mert reménykedik egy-egy nagy fogásban. „Ha dől a vér, dől a lé” – ez Hawkins ars poeticája. Ő ugyanolyan beteg ember, mint Wayne Gale, a nézettség megszállottja, és hasonlóan a Született gyilkosok műsorvezetőjéhez, ő is megveti a nézőket, miközben a legaljasabb ösztöneiket szólítja meg. Jellemző, amikor egy gyilkos elfogásakor elkíséri Fleminget és operatőre elrontja a felvételt, követeli, hogy ismételjék meg a pillanatot, amikor a nyomozók elkapják a tettest… Gale és Hawkins ugyanabból az emberfajtából vannak, mint Sidney Lumet Hálózat (Network, 1976) című filmjének program-igazgatónője, akinek még legintimebb pillanataiban is a tetszési index javítása jár az eszében, és aki ennek érdekében az egyenes adásban végrehajtatott gyilkosságtól sem retten vissza.[xiv]  De Fleming is szeret sütkérezni a napfényben, és vele némileg rivalizáló tűzoltó-nyomozó kollégáját, Jordy Warshaw-t (Edward Burns) is azért feddi meg elöljárója, mert Emilék gyilkos gyújtogatása után nem ő, hanem Fleming nyilatkozott a tévében. „Minél jobb az imázsunk, annál több pénzt kapunk” – mondja a főnök…

Emilt kezdetben idegesíti, hogy Oleg mindent filmre vesz, de megváltozik a véleménye, amikor felismeri Fleminget egy magazin címlapján és a tv-ben. Onnantól kezdve a cél a híres nyomozó tőrbe csalása, megölése, és a sztori eladása. A gyilkos ezúttal is Emil, Oleg pedig nehezményezi, hogy társa akarja irányítani az „ő filmjének” sztoriját. Hawkins némi „tétovázás” után (mivel megfenyegetik, hogy ő lesz a következő) kifizeti az egymilliót, majd Eddie temetése után „gyászos arccal” felkonferálja a Top Story-ban a szörnyű felvételt.  A két bűnöző vesztét az okozza, hogy egymásnak esnek egy elegáns étteremben, ahol a közönség éppen borzadva nézi Fleming meggyilkolását, mert Emil csak a saját hírnevét akarja reklámozni. A kavarodásban Oleg elmenekül, Emilt letartóztatják, ő pedig előveszi egy hamarjában kerített ügyvéd megerősítésével az „őrültség” kártyáját. „Imádom Amerikát, ahol senki sem felelős azért, amit elkövet” – mondja korábban. Számításába azonban hiba csúszik, mert a híradásba az is bekerül, hogy eladta sztorijának film- és könyvjogait, és a pénzen ügyvédjével osztozik.

Herzfeld filmje, amely addig sem nélkülözte az akciófilmek sémáit (vetélytársakból barátok lesznek, üldözés a forgalmas New York-i utcákon, pozitív hős éppen megkérné szerelme kezét, amikor megölik, nyomozó beleszeret őrizetesbe, majd megmenti az életét stb.), a végén teljesen ide torkollik: Jordy lelövi a tárgyalásáról diadalmasan távozó Emilt, akit már Oleg is meg akar ölni sértett hiúságában, de a tűzharcban az orosz is meghal.  Előbb azonban még „megajándékozza” a levakarhatatlan Hawkinst a Fleming-film hiányzó részletével, amelyből kiderül: Emil eleve eltervezte, hogy őrültnek tetteti magát. Remek a befejezés: a Capra-rajongó utolsó leheletével elégedetten belehörgi a kamerába: „rendezte: Oleg Rozgul”, a tévés hullarabló pedig azt hiszi, hogy ez is csak egy nagyszerű poén. Ő még kap a legvégén egy hatalmas jobbegyenest Jordy-tól, hogy igazságérzetünk se sérüljön, de kollégái természetesen ezt is filmre veszik… Mindenki megkapta a maga hírnevét – még bátor tűzoltó is, akit a főnöke „a sajtó nyomására” függeszt fel – de nem minden bűnös nyeri el méltó büntetését. Wayne Gale legalább maga is belepusztul szenzációéhségébe, Robert Hawkins viszont folytathatja dögevő karrierjét…

Alig hat hónappal a 15 perc hírnév bemutatója után olyan „valóság-show” következett, amelybe az egész világ beleremegett: a 2001. szeptember 11-i New York elleni terrortámadás egyenes közvetítését alighanem több száz millióan nézték végig szerte a világon, és nem kevesen lehettek azok, akik kezdetben azt hihették, hogy csupán egy új katasztrófafilm trailerét látják.[xv] A hősök ott „névtelen” rendőrök, mentősök, tűzoltók, katonák, civilek voltak, szemben az öngyilkos merénylőkkel, akiknek neve hamarosan az egész világon ismert és rettegett lett. De ez már egy következő történet.

[i]  Charles Whitman volt műszaki egyetemista és tengerészgyalogos 1966. augusztus 1-én Austinban, miután megölte feleségét és anyját, a Texasi Egyetem campusában  az egyik toronyépület tetejéről  14 embert lőtt le és megsebesített további 32-t. Végül a rendőrök őt is lelőtték.

[ii] A filmbeli tv-interjú ihletői a Geraldo Rivera Charles Mansonnal készített  interjúk voltak.

[iii]  Hasonló módszerrel dolgozott két évvel korábban Ridley Scott a maga nemében szintén kemény Thelma és Louise-ban, de ott a két hősnő önvédelemből lesz gyilkossá és rohan a végzete felé.

[iv] Mindkét dal a The Future című albumon jelent meg (Columbia Records, 1992).

[v] Göbölyös N. László fordítása.

[vi] Göbölyös N. László fordítása

[vii] http://www.imdb.com/title/tt0110632/trivia?ref_=tt_trv_trv

[viii] Érdekes, hogy ezen a listán a 2. helyen szerepel Stanley Kubrick Mechanikus narancsa (A Clockwork Orange, 1971), amely ugyanis túlzott erőszakossága miatt vált „elátkozottá”, és kritikusai ugyanúgy kevéssé értékelték a benne rejlő „szatírát”, mint a Született gyilkosok esetében. Mellesleg Kubrick filmjében is fontos szerepet kap a média-manipuláció…

[ix]  http://www.rogerebert.com/reviews/natural-born-killers-1994 - letöltés: 2016-01-14.

[x]  http://www.washingtonpost.com/wp-srv/style/longterm/movies/videos/naturalbornkillersrhinson_a0628c.htm - letöltés: 2016-01-14

[xi] http://www.reelviews.net/movies/n/natural_born.html  - letöltés: 2016-01-14

[xii] http://www.rottentomatoes.com/m/natural_born_killers/

[xiii]  A mondat Warhol 1968-as stockholmi kiállítása után vált ismertté, de állítólag két évvel korábban született, amikor Nat Finkelstein fotózta a művészt , és az eseményre összegyűltek mind szerettek volna Warhollal pózolni. Warhol erre megjegyezte: „Úgy látom, mindenki híres akar lenni”, mire Finkelstein így felel: „Igen, 15 percre.”

[xiv] A Faye Dunaway Oscar-díjas alakításában megjelenő Diane Christensen előbb egy kiöregedett tv-kommentátor  idegrohamából alkotja meg „napjaink dühös prófétájának” nagy sikerű figuráját, és amikor a „próféta” megszelídül és már nem annyira érdekes, felbérel egy terrorista szervezetet, hogy adás közben lőjék le a „levitézlett” médiaszemélyiséget.

[xv] A Youtube-on a mai napig számtalan részlet látható 9/11-ről.  Egy 2 évvel ezelőtt feltöltött, 18 perces dokumentum-összeállítást ez idő alatt több mint 7 millióan osztottak meg.  https://www.youtube.com/watch?v=8tgQ75GxAZk  - letöltés: 2016-01-18.