GNL911

Tacepaók, „kis vörös könyv”, Vörös Gárdisták, „össztűz a vezérkarra”. Csak néhány olyan fogalom, amely egy 1966. május 16-án a Mao Ce-tung, a kínai forradalom legendás vezetője (majd elsősorban felesége, Csiang-csing) által irányított, vagy inkább manipulált „tömegmozgalommal” fonódott össze, amelynek jelszavai, látszólagos establishment-ellenessége óriási népszerűségnek örvendtek néhány évig Nyugat-Európában is és ihletői voltak az 1968-as évek diáklázadásainak és ellenkulturális mozgalmainak. Csakhogy a kínai „nagy proletár kulturális forradalom” valójában nem volt más, mint egy minden képzeletet felülmúló hatalmi harc a Mao és köre részéről, amelyben nemcsak a felső vezetésben számoltak le a Nagy Kormányos valós és vélt ellenfeleivel, hanem általános támadást intéztek az ország hagyományos társadalmi és kulturális értékei ellen, több millió halálos áldozattal, testi-lelki megnyomorítottal – mindezt a Mao körüli személyi kultusz jegyében és erre elsősorban fiatalok tömegeit használták fel. Bár az elnök 1976 szeptemberében bekövetkezett halála után az új vezetés lesújtott a Csiang-csing vezette „négyek bandájára”, tanúi lehettünk az atrocitások elkövetői részéről néhány látványos bocsánatkérésnek, e tízéves ámokfutás történetének feltárása alighanem még sokáig várat magára, miközben máig kínosan vigyáznak arra Pekingben, hogy Mao Ce-tung kultusza érintetlen maradjon.

A nyugati sajtó szerint a „nagy proletár kulturális forradalom” 50. évfordulója  Kínában nyugalomban zajlott le, ez előrelátható volt, bár nem teljesen biztos, tekintettel arra, hogy továbbra is a szabadságjogok korlátozásáról érkeznek információk az ázsiai óriásról és ez a sajtószabadságra is vonatkozik. Egy viszonylagos nyitási periódus után ismétlődő megfélemlítések professzorok, újságírók, ügyvédek, ellenzékiek ellen, a kommunikációs eszközök fokozott ellenőrzése…

Kockázatot jelent az is, hogy egyre nagyobb hatalom koncentrálódik egyetlen ember, Hszi Csin-ping elnök kezében. Felszínre törnek ismét a kínai kommunista pártban olyan ideológiai elemek, amelyek a maoista érára emlékeztetnek, ilyen a párt politikájának feltétlen támogatása, a személyi kultusz visszatérése.

Azt azonban nem hiszik az európai elemzők, hogy egy hasonló politika visszatérhet, abból az okból, hogy a kulturális forradalom által okozott károkat nem felejtette el a társadalom, és azért sem, mert az objektív körülmények 50 év alatt teljesen megváltoztak. Megváltozott Kína gazdasági és nemzetközi helyzete, minden tekintetben kilépett az akkori viszonylagos elszigeteltségéből, amikor nem csupán a nyugati hatalmakat tekintette ellenségnek, hanem a Szovjetuniót is, ez utóbbit még inkább. A relatív jólét és a kulturális színvonal emelkedése nem hasonlítható össze azzal az állapottal, amelyben az ország 50 évvel ezelőtt a háború utáni helyzet, majd az ezt követő  rossz politikai választások, mindenekelőtt a történelem egyik legszörnyűbb éhinségét hozó 1958-60-as gazdasági terv, a Nagy Ugrás miatt volt. Az a korszak olyan egzisztenciális és szellemi károkat okozott, amelyek mély nyomokat hagytak több generációban és a fejlődés ellenére máig éreztetik hatásukat.

A megélhetési problémák enyhítése érdekében a párt újra elővette az ősi kínai kulturális hagyományokat, a konfuciánus etikai értékeket, amelyek garantálták a társadalmi stabilitást több mint 2000 évig. Holott a „kulturális forradalom” idején az egyik legfőbb ideológiai ellenségnek éppen Konfuciusz számított. A párt a legitimitás újabb formáit keresi azoknak az értékekben, amelyeket Mao, mint a feudalizmus kifejezőit, le akart rombolni.

A La Stampa kommentátora szerint inkább egy kulturális ellenforradalomféle van folyamatban, amellyel az új vezetés újra meg akarja szőni azt a társadalmi, spirituális és etikai hálót, amelyet elveszített a modernizáció hosszú útján és ami nélkül soha nem tudja konszolidálni a gazdasági és társadalmi fejlődést.

A Le Figaro erről tízéves korszakról kérdezte Lucien Bianco francia sinológus történészt.

-Milyen magatartást tanusítanak a jelenlegi kínai hatóságok a kulturális forradalommal szemben?

-Igyekeznek elhallgatni, megakadályozni, hogy a nép informálódhasson róla. Vu Ji-csing történészt, a Cultural Revolution at the Margins című könyv szerzőjét több napra őrizetbe vették csak azért, mert dokumentumokat keresett erről a korszakról.

-Miért fél annyira a kínai kommunista párt ennek a korszaknak a felidézésétől?

-Hogy fenntartsa legitimitásának fikcióját. Lehetetlen felidézni a kulturális forradalmat a borzalmaira való emlékeztetés és Mao bírálata nélkül. Ám a rezsim fontosnak tartja, hogy megőrízze az alapító „globálisan pozitív” imázsát és eltakarja annak a korszaknak a szélsőségeit.

-Mi a kulturális forradalom öröksége ma Kínában?

-Az idősebbeken nyomot hagytak az elszenvedett traumák, itt-ott a szégyen azért, amiben segédkeztek, de a többséget tudatlanságban tartják az 1966 és 76 között történtekről. Kínának a legtöbbi három évtizedben bekövetkezett gazdasági fejlődését a kulturális forradalom következményének is lehet tekinteni: a károk ugyanakkor akkorák voltak, hogy a vezetők felsorakoztak a pragmatikus Teng Hsziao-ping mögé, aki határozottan lemondott az utópiáról, fel akarta hozni az országot az elmaradottságból és orvosolni a nép nyomorát.

-Ön szerint mi volt valójában a „kulturális forradalom”?

-Az utópia és az abszolút diktátori hatalom kétségbeesett mentése. Mao Ce-tung őszintén hitt abban, hogy a forradalmat veszélyezteti a párt „elpolgárosodása”, és nem tűrte közvetlen hadnagyaitól a legkisebb nézetkülönbségeket sem.

-Hszi Csin-ping Mao nyomdokaiban halad?

-Nem. Nagy hatalma van és személyi kultuszt fejleszt ki maga körül, mint Mao, de főleg egy másik precedens foglalkoztatja: Mihail Gorbacsov kísérlete a megreformálhatatlan megreformálására. Szerintem főleg utóvéd-harcokat folytat. El akar kerülni minden olyan fejlődést, minden olyan reformot, amely ellenőrizhetetlenné válna és aláaknázná a pártállam hatalmi apparátusát.