A bárzongorista számomra kicsit olyan, mint a bohóc. Mulattat, de ő maga nem mindig mulat, sőt, az esetek többségében szomorú, legfeljebb önmagán nevet kesernyés mosollyal.

A bárzongorista számomra az a magányos ember, aki egy füstös, homályos helyen egy sarokban csendben játszogat, tegezi őt az összes betévedt úriember és úrinő, művészlélek és javíthatatlan iszákos. Néha kérnek tőle egy dalt, néha egy kicsit megtapsolják, néha fizetnek neki valamit. Aztán jön a záróra, pakolnak a pultban, pakolják a székeket, asztalokat, de a bárzongorista még játszogat egy kicsit magának, ahogyan eddig is tette, de dalai ugyanúgy belülről jönnek és befelé fordulnak, ahogyan eddig. Aztán hazamegy egyedül, másnap visszajön és ott folytatja, ahol abbahagyta.

Ilyennek tudom elképzelni Seress Rezsőt, akinek így zajlottak évtizedeken át a napjai Budapest VII. kerületében, ott, ahol ma a romkocsmák virágzanak. Az ő otthonai, ahol évtizedeken át játszotta a kuplé és a sanzon között félúton lévő, néha a giccs peremén egyensúlyozó dalait, a Kulacs, majd a Kispipa, ma is állnak (ez utóbbi jelenleg éppen zárva van), a vendégeknek elmesélik, hogy valaha itt játszott az első magyar világsláger szerzője, mert a Szomorú vasárnap, vagy ahogy a nagyvilágban ismerik, a Gloomy Sunday, igazi hungaricum. Pedig nem ez volt Seress legjobb dala, nem is ő írta a szövegét, más szerzeményei sokkal többet mondtak róla és arról a Magyarországról, amely előbb a „szép vagy, gyönyörű vagy” lázálmában élt, majd belesüllyedt az emberi lealjasodás mélyébe, végül pedig egy olyan, délibábbá vált utópiába rohant, amelyben neki már csak megtűrt sarok maradt. Mennyi emberi dráma van az olyan dalokban, mint az Én úgy szeretek részeg lenni, a Csendes ember lettem, Az élet egy nagy, csodálatos semmi, de még a gyakran idézett Fizetek, főúr is sokkal mélyebb, mint gondolnánk első hallásra. A Ha én lennék az Istenben pedig benne van az egész 20. század kegyetlensége és hitehagyottsága.

Különös élmény mindig olyan „élő” lemezt hallgatni, amelynek előadásán ott voltam. Fesztbaum Béla és a Kék Duna Szalonzenekar Seress Rezső-estje, a Dalok a Kispipából is ilyen. Bár a nemrég megjelent CD 2015. novemberében készült az Óbudai Társaskörben, mi pedig még januárban néztük meg az e helyszínre kitalált előadást, a digitális korongon keresztül is átjön a Seresst dalban és figurában alakító, pianinóját lelke részévé tevő művész tisztelete e zseniális „kis ember” iránt. Fesztbaum megteremt egy halk fájdalmú, szelíden nosztalgikus hangulatot, amelyet nemegyszer idézőjelbe is tesz, ahogyan azt Seress Rezső tette a valósággal, amikor már nem tudta azt elviselni. Sokak nevében egyenlíti ki a számlát a Kispipa bárzongoristájával szemben.

Nemcsak Seress dalainak értő és érző tolmácsolása miatt örömteli ennek a lemeznek az elkészülte. Jó lenne, ha egyszer a teljes est is megjelenne DVD-n, Fesztbaum Béla narrációival, sztorijaival, amelyek most lemaradtak a lemezről. Esetleg extraként Seress néhány fennmaradt felvételével, és egy válogatással a leghíresebb Szomorú  vasárnap-feldolgozásokból. Majd ha lecseng ez az előadássorozat. Reméljük, nem holnap lesz.

(Dalok a Kispipából – Seress Rezső-est. Fesztbaum Béla és a Kék Duna Szalonzenekar, CD, Óbudai Társaskör, 2016)