GNL911

Jules Isaac sorsa nem különbözött sok millió zsidó sorsától a fasizmus éveiben. Elzászi laikus zsidó családból származott, apját és nagyapját kitüntették katonai érdemeikért, ő maga is megsebesült az első világháborúban 30 hónapig tartó lövészárok-élet után.

Egy társával és egy tanítványával közösen írt egy történelem-tankönyvet, amelyből négy generáció tanult és a francia oktatási minisztérium főinspektorává nevezték ki. 1940-ben Philippe Pétain marsall, aki korábban őt kérte fel életrajza megírására, a zsidótörvények életbe lépése miatt megfosztotta őt állásától, kitiltotta az egyetemről és visszavonta Becsületrendjét. Isaac professzornak el kellett hagynia Párizst, egy Aix-en-Provence-i tanártársa adott neki és családjának menedéket. Amikor átlépték a demarkációs vonalat, egy tábla figyelmeztette: „Tilos az átjárás négereknek és zsidóknak!”. Közben Párizsban egy akadémikus szégyennek nevezte, hogy „Franciaország történetét egy Isaac könyvéből tanítják”.

A Vichy rendszer  féllegalitásában a család nevet változtatott, a nagyobbik fiúk csatlakozott az ellenálláshoz. A család többi tagját azonban hamarosan letartóztatták, Auschwitz-ba deportálták, ahol meghalt a felesége, a lánya, de a kisebbik fiának és neki sikerült megszökniük.

Jules Isaac ezután írta meg könyvét különböző búvóhelyeken arról, hogy kik okozták az ókori athéni demokrácia vesztét a spártaiakkal szembe. A könyv az antik történetből indul ki, de korának szól és a kollaboránsokat veszi célkeresztbe, akik a hatalom kedvéért lemondtak a demokráciáról és a szabadságról.

Az Oligarchák című könyvének bevezetőjében így írt: „Meg akarom mutatni, hogy mi volt a szerepe Athén oligarchikus pártjának, a demokrácia ellenségének.” Athén kr.e. 404-ben elesett Spártával szemben, mint ahogy Franciaország a hitleri Németország előtt. Nem a többségben lévő mérsékelt athéni arisztokrácia, hanem annak radikális, szektás magja okozta a vesztét. A nép és a demokrácia ellensége, amelyet olyan gyűlölet vezetett, hogy mindig a rosszra összpontosított, ha haszna volt belőle, egészen a háborúig. A könyv végigviszi, hogy az athéni oligarchák és a Pétain-rezsim hogyan hódoltak be és szolgálták ki új uraikat és a megzavarodott nép hogyan követte és fogadta pálfordulásukat is, hogyan törődtek bele végül a demokrácia elvesztésébe az ókorban és az 1940-es években is.

Isaac könyvét 1942 szeptemberében fejezte be. Ezután egy helyi pap által kölcsönzött kötetből újra elolvasta a görög nyelven írt evangéliumokat és elkezdett gondolkodni azon, hogy mekkora különbség van a bennük leírtak és a katolikus egyháznak a zsidókról szóló tanítása között. Következő könyve Jézusról és Izraelről szólt. Ennek 1947-es megjelenése nyomán tartották meg a zsidó-keresztény együttélést szorgalmazó seelisbergi konferenciát és az ott kiadott chartát.  Ezt követően fordult 1949-ben XII. Pius pápához, hogy vizsgálja felül a Nagypénteki Imában a zsidókkal kapcsolatos részt, amely „istengyilkossággal” vádolja a zsidókat és az antiszemitizmus egyik legfontosabb teológiai alapját képezi. Végül Isaacot 1960-ban egy magánaudencián fogadta Pius utóda, XXIII.János pápa. A találkozó a Nostra Aetate nevű deklaráció ihletője lett, amelyet a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) fogadott el a római egyház és a nem-keresztény vallások közötti kapcsolatáról. Ezt azonban egyikük sem érte meg: a „jó pápa” 1963 júniusában, Isaac pedig három hónappal később hunyt el.