GNL911

Mostanában néha, ha benézek a tükörbe, Apámat látom magammal szemben, tartásokban, tekintetekben, gesztusokban. Életem szerint úgy is nevetek. Pedig ő is él, és jól van. Lassan összenövünk.

„Béla, ha komoly ember, akkor fizet” – harsogja valaki az utcán telefonjába. Egyetértek. Ezek szerint a nevezett ügyfél komolysága megkérdőjeleződött. Ismerős történet.

A minap egy sajtóvetítésen voltam. Beült mögém valaki, áradt belőle a tömény alkoholszag és én kishíján rosszul lettem. Pedig közel két évtizeden át mindennapos második otthonom volt a kocsma és ma sem vagyok teljesen absztinens.

Több mint húsz év után jártam újra abban az utcában, ahol egykor a Tükör nevű vendéglátóipari egység állt, ahol meséltek a törzsvendégek, hogy írjam meg történetüket, aztán amikor megírtam, agyon akartak verni. Azóta még a környéket is kerültem, nehogy összefussak bármelyikükkel. A Tükör már nem létezik, egy sörözőt hirdetnek a helyén. Vajon jár-e valaki oda a régiek közül?

Konyhaasztalunkon egy banánfürt legszélsője egy pillanatra felemelkedett, majd visszakókadt. Totális szereptévesztésben van.

Az Alzheimer-kór mellett az agydaganat az a betegség, amitől a legjobban félek. Az egyik nap iszonyatos fejfájás kerített hatalmába látszólag minden ok nélkül, olyannyira, hogy délutáni sziesztám után közel fél óráig képtelen voltam még felülni is. Életem keze azonban ezúttal is csodát tett, és utána gyönyörű, katartikusan intim esténk lett. Másnap egy nagy lakoma vált számomra rémálommá, régebben egy ilyen meg sem kottyant. Lehet, hogy el kellene gondolkodnom „makkegészségemről”, de legalábbis a koromról, mielőtt a látszat végleg megcsal.

Egy forgalmatlan aluljáróban penget valaki tökéletes pontossággal legendás akkordokat, nem is hiányzik fölötte az ének, bár bennem azonnal megszólal. „Welcome to the Hotel California, such a lonely place”. Tudom, „lovely”…

Konyhaablakunkból figyelem a parkolóőrt. Úgy oson a kocsik között, mint egy besurranó tolvaj.

Kedvenc nagyáruházamban üresek a mirelitpultok. A fagyasztott áruk felpolcolva mellettük, műanyag-dobozokban. Egy csomag morzsolt kukoricára lenne szükségem, segítségül hívom az egyik alkalmazott fiatalembert. „Nyugodtan pakolja le a ládákat, és vegye ki” – javasolja. Még gondolkodom, hogy rengeteg ráérő időmben vállalok egy kis trógerolást a szegény sorsú multinál.

Egy virágüzletbe térek be, Ursula Andress óbudai mása örömmel fogad, mert legutóbb úgy érezte, hogy nagy beleérzésről és szakértelemről tettem tanúságot. Ennek örömére kis híján rám borít egy virágcserepet.

Napfényes péntek reggel. Flórián téri buszmegálló. Jól öltözött, színjózannak látszó, legfeljebb negyvenes hölgy nézegeti a menetrendet. „Hova a gecibe, faszomba, anyámba megy a 9-es? Sehová” – állapítja meg, majd tovább ténfereg és mondogalódik magában. Jön a busz, felszállok rá piaci pakkommal, lusta vagyok ilyenkor egy megállót is gyalogolni. Csörög a vezető drótos telefonja. Még piros van neki, megnézi: „A faszomba” – válaszol magának, majd kikapcsolja. Kicsit később, kicsit délebbre, a Margit-híd alatt. Jegypénztárak zárva, fiatal hölgy egyre elkeseredettebben próbálja bedugni a bankjegyet az automata hasítékjába. „Itt baszom a rezet már negyedórája ezzel” – fakad ki. Akkor sem lesz rossz kedvem. Még nem tudom, hogy másfél órával később 20 percet állok sorba egy bérletért az Árpád-hídi HÉV-megállóban, mert az egyetlen jegypénztár egyetlen jegypénztárosának nem működött a képernyő-érintő kütyüje.

Két, szögekkel kivert sínre kötözött menekültnek fel kell gyújtania egymást, de nem tudják eldönteni, hogy ki kezdje, így túlélik a nekik szánt kínhalált.

Egy városi bálban előbb azzal kerülök az érdeklődés középpontjába, hogy a táncterem közepén hosszan csókolózom a díszvendég olasz olimpiai bajnok vívónővel, majd egy kolléganő kérésére polkát táncolok vele, hogy vetélytársnőjét bosszantsam. Közben a vendégsereg az utolsó szem pogácsát is felfalja, pedig számítottam néhány falatra.

Egyik éjjel nagy fényességre ébredtem. Életem mellettem volt, békésen aludt, tehát nem ő kelt fel. Csak nem halt meg megint valaki? – riadtam fel, de nem volt erőm, hogy körülnézzek a világhálón. Reggel kiderült, hogy nem történt semmi újabb tragédia. Akkor mi lehetett az a nagy fényesség?

Egy utcai „termékmenedzser” hölgy csábít engem a környékünkön egy bemutatóra, beinvitál egy lakásba, ahol egy ápolatlan külsejű férfi fogad és elárulja, hogy a nő prosti, már a találkozásunk után elkezdtek minket filmezni, és ezzel fognak zsarolni. Ha pedig ez nem elég, előszedik az összes korábbi erkölcstelen cselekedetemet, amikről senki sem tud. Tényleg annyira immorális lennék? Vagy csupán amorális?

Ifjúsági küldöttként kapunk meghívót a vezér pártjának kongresszusára, kíváncsiságból elmegyünk. Maga a vezér fogad minket, legalább húsz évvel fiatalabb állapotában, kedvesen, udvariasan, és egy hatalmas virágcsokor mögül kezdi beszédét. Okos dolgokat mond, megnyerő stílusban, miközben az épület előtt több ezer tojásból sütnek rántottát a küldötteknek. Elismerően nézünk össze, lám, tud ő, ha akar. Ekkor ránk néz, kilép a virágcsokor mögül jelenlegi, jól ismert formájában, és hitleri módon ordítozni kezd mindenféle értelmetlen szövegeket. Most már ráismerünk, kutyából nem lesz szalonna – mondjuk, és nem várjuk meg, hogy a tojásrántotta elkészüljön.

Féltucatnyiszor vereséget szenvedtem a Mahjong Sárkányától. Aztán feltettem John Coltrane Cosmic Music-ját és sikerült győznöm. Trane univerzális-meditatív zenéje még erre is jó!

Fél évig volt egy adapter-csatlakozó bedúgva egy nagy elosztóba és egyikünknek sem tűnt fel, hogy a másik vége nem csatlakozik sehová. Miután nem találtuk meg a megfelelő bemenetet, kihúztam, de nem hiányzott sehonnan. Vajon hány ilyen használaton kívül tárgy terheli mindennapjainkat?

Filmkritikára kérnek fel, de csak úgy írhatom meg, ha a filmet háromszor egymás után megnézem. Ki is választok hozzá egy reggeltől estig játszó mozit, felkészülök a matinéra, de amikor odaérek, sok-sok mozgólépcsőn át tülekedve, derül ki, hogy az első előadást törölték. Akkor veszem észre, hogy egy teljesen ismeretlen városban vagyok, és még egy fényképezőgép sincsen nálam…