Sokféle út vezet Jimi Hendrixhez: rock, blues, funky, pszichedelikus, jazz. És sokféle út vezethetett volna Jimi Hendrix zenéjéből. Mint fent. Az az öt évre összesürített életmű, amelyet ránk hagyott, számtalan lehetőséget kínált volna még, és azok, akik évtizedek után is merítkeznek belőle, megpróbálják kitalálni ezeket az utakat.
Kevesen vannak, akik olyan tudással és mélységes tisztelettel nyúlnak a Hendrix-örökséghez, mint Halper László. A gitáros, aki akkoriban született, amikor Jimi berobbant a Zene világba, és elkezdte szétfeszíteni annak határait, már korábban is rendszeresen felidézte őt szólóiban, majd különböző formációkkal újabb és újabb értelmezéseket adott a Hendrix által közvetített univerzális sugallatoknak, olyan világhírű muzsikusok elismerését is kivívva ezzel, mint Steve Gadd vagy Eddie Gomez. A Halper Hendrix Experimenttel egy egészen sajátos megközelítésnek lehetünk tanúi: Jimi és a jazz nászának gyermekeit képzeli elénk, akik sajnos nem élték túl a magzati állapotot és nyomuk sem maradt, holott biztos, hogy ha elkészül a megálmodott Miles Davis-Jimi Hendrix felvétel, alighanem más irányba megy tovább a Zene. Most ez a magyar együttes egy ilyen feltételezett utazásra vitt minket élőben, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum bensőséges színpadán, a magyar jazz-történeti kiállítás keretében.
Halper László és társai, Kollman Gábor (szopránszaxofon), Kosztyu Zsolt (basszusgitár), Hajas László (dob), valamint a velük ezen az estén debütáló Kovács Zoltán (billentyűk) úgy idézték fel Hendrixet, hogy az ő szellemében teljes szabadsággal kezelték motívumait. Természetesen azok, akik Jimin nőttek fel, az első hangoktól megragadták a kiinduló pontokat, de ők is meglepődhettek, hogy a kvintett miket hozott ki belőlük. Talán a Freedom volt az, amely a legkevésbé „rugaszkodott el” el az eredetitől, de például az „egyszerű” boogie Highway Chile olyan kanyargósra sikerült, hogy Laci bele tudta csempészni a 3rd Stone From The Sun égi hangsorát, de még az LGT És jött a doktorának instrumentális refrénje is belefért. Éteri gazdagság áradt a Castles Made of Sand hanggyöngysorának szemenkénti lebontásából, a Who Knows? agresszivitásából egy olyan elmélkedés jött ki, amely „Ko” által itt-ott csúfondárossá vált („Futrinka utca”), miközben beköszönt Miles Jean-Pierre-je, míg a ráadás Stone Free ugyanolyan jóízű anarchiába torkollott, ahogyan azt Jimi adta elő számtalanszor élőben, Laci, Gábor és Zoli, akik az est folyamán többször is elegánsan adták egymásnak a szót, ezúttal heves hangvitába keveredtek.
Volt az est folyamán még egy tisztelgés, Halper másik példaképe, Bacsik Elek, a legendás magyar roma gitáros-hegedűs előtt, amikor Amerikában Dizzy Gillespie-vel játszott együtt. Egy vérbeli blues-zal idézték fel emlékét, Laci a tőle megszokott szerénységgel még azt is elárulta, hogy ezúttal törekedett mestere szólóját „egy az egyben” visszaadni. Ki tudja, ha több lenne benne a kalandvágy, nem jutott-e volna ő is hasonló csúcsokra az óceánon túl?
E remek hangulatú este után igazán „kötözködésszámba” ment részemről, hogy megjegyeztem Halper Lacinak: azért a Purple Haze még belefért volna. Igen, felelte, meg a Voodoo Chile és még sok minden más is. Jimi velünk van, és jó, hogy vannak, akik marasztalják őt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
