GNL911

Tudományos kísérletre invitálnak bennünket. Olyanra, amilyent nagyon sokan szeretnénk elvégezni, bármilyen külső vagy belső módszerrel: minél több tér- és időbeli kiterjedést akarnak feltárni előttünk. De nem kellenek hozzá űrhajók, szuperteleszkópok, sem pedig hadronütköztetők, csupán némi képzelet, no és öt muzsikus meg néhány másik, aki éppen arra járt.

Ílyen „meghívóval” kezdődik a Djabe új lemeze, a 20 Dimensions (a cím a borítón 2-es számsorral is szerepel, 10100-ként), a képen pedig 12 kezet látunk akcióban (Kovács Ferenc duplázik, hiszen ő trombitát és hegedűt is megszólaltat). 

A sci-fi-szerű előszóval és a nem kevésbé rejtélyes lezárással, amelyre még visszatérünk, összesen 20 darabot hallunk, szoros összefüggésben egymással, 9 új darabot 9 „átmenet” (Transition) köt össze, ez utóbbiak az együttes és a társzenészek korábbi rögtönzéseiből születtek, és bár jó Djabe-szokás szerint nincsen két egyforma tempójú, felépítésű, hangulatú darab, még sem mondható egyikre sem, hogy nem illik a többihez, így kerek egész: az új darabokat tekinthetjük úgy, mint egy-egy új dimenzióra való rácsodálkozás pillanatait, míg a Transitionok az utazás ismeretlen izgalmát jelenítik meg.

A Sensitive World lendületes, jazz-rockos darab, John Nugent közreműködésével, a Sunday Afternoon egy gyermekdal-szerű motívum közé épül, amelyet  a Kovácsok, Feri és Zoli, indítanak el egy míves zongora-hegedű duóval és ők is zárják le.

A 4000-ben nagy átverésnek vagyunk tanúi, mert egy lassú, meditatív billentyűs darabnak tűnik csaknem két percig, amikor berobban Barabás Tomi basszusa, amely felpörgeti. Az már nem meglepő, hogy innentől kezdve egymást váltogatják az andalgások és a rohanások. A Space Castle-ben nincsen semmi „űrszerű”, ellenben Földünk számos égtáját beleképzelhetjük ebbe a kozmoszba, a Balkántól az arab világig és indiáig (Motyán Tibor tabláival), miközben a zongora és Ben Castle szopránszaxofon a 70-es évek amerikai fősodorját idézi, miközben Banai Szilu megállíthatatlan világot teremt dobjain.

A Waves From The System, amely Égerházi Attila gitárakkordjaiból bomlik ki, minden eddiginél szabadabb zenei asszociációknak és műfajváltásoknak ad teret. Tomi itt engedi el először, de nem utoljára aláírás-szerű „slapjét” az öthúroson és a végén még egy kis „pszichedeliát” is kapunk.   

Az Intermissionban két korábbi népszerű Djabe-darab, a Jégvilág és a Life Spirit atmoszférája vissza köszön, az előbbi Feri méltóságteljes trombitájával, az utóbbi pedig Atti gitárjátékával, valószínűleg ez is hamar a kedvencek közé tartozik majd. Az Area 87-ben Tom adja meg a hangot szintetizátorral,, talán ez a darab, amely leginkább folytatása az elmúlt évek Djabe-irányvonalának, megspékelve egy kis Steve Hackett-szólóval. A klang Attila legújabb hangszer-felfedezése, ebből az ötletből indult ki a Klang Song, az egyik legsokrétűbb és legtisztultabb szerzemény a lemezen, kortárs kamarazenei mélységű. Tomi Come Here-je viszont a basszeros tipikus elszabadulásának hanglenyomata, amelyre akár táncolni, bulizni is lehet. 

És az „átmenetek” között is akadnak miniatűr remekművek, például mindjárt az első, amely statikusan hemzseg a hangoktól (Kovács Sára, Feri lánya köszön be didzseriduval, apja úgy fújja a trombitát, mint Miles Davis az In A Silent Way-en, „Ko” Zoli egészen avantgárd futamokat improvizál, a háttér-éterből még az elektromos gitár is megszólal. A másodiknak Malik Mansurov a főhőse, az ő tar-füzéreit egészíti ki Sára fuvolaszóval, a harmadikban ismét az azeri muzsikus „tarol” hegedű-hivogatóra. A 4. Transition a kedvencem, valószínűleg azért, mert amit Malik Attila akusztikus gitárja és Feri hegedűje mellett előad, nagyon emlékeztet engem a Page-Plant duó „egyiptomi kalandjának” légkörére. Az ötödik sejtelmes elektromos gitárjával korai progresszív rock is lehetne, ha nem úszna be ide is a tar. Mindig nagyon szerettem az olyan duókat, amelyekben egy zongora és fúvós hangszer szólalt meg, ezt a vágyamat elégíti ki a 6. apró mozaik. A 7.-ben viszont az ember szinte azt várja, hogy mikor szól közbe Sipi, mintha csak a Ly-O-lay-Ale-Loyát hallanánk! Hogy milyen egy közép-európai és közép-ázsiai közös sirató, azt megtudjuk a 8. hegedű-tar hangokból. Az utolsó reflexió mintegy összegzése az utazásoknak. A leghosszabb is alig több 2 percnél, egy felesleges ütem sincsen bennük!

A zárótétel, az Out of Dimensions, Atti zenéjével és a nyitányban is hallott Hans Petersen narrációjával a Djabe ars poeticájaként is felfogható. „Ha elég messzire tekintesz, és legyűröd határaidat, közelebbről és sok látószögből látsz. Ezek a látószögek a dimenziók, nem lesznek többé korlátaid, hogy elindulhass a 21. dimenzió felé. Ez a tanulság: a 20 után a 21 következik.”

Jól tudjuk, hogy végleges Djabe nincs, mint ahogyan egyszer s mindenkorra lezárt Djabe-lemez sem. Várható LP- és más hanghordozó változatban, és lehet, hogy még tovább tágulnak e 75 perc belső kiterjedései.