A Férfi tüntetésre igyekezett, jól ismerte az utat, amely a nagy térre vezetett, de váratlanul lezárásba ütközött, és kis mellékutcákba kényszerült, amelyeken úgy érezte, eltévedt. Végül megérkezett a térre, amelyet úgy fedtek be, mintha egy óriás színház lenne.
A téren egy gombostűt sem lehetett volna leejteni és a tömeg különös morajokat hallatott, mintha énekre hangolna.
A Férfi felment a színpadra, ahol a szónokok gyülekeztek, megkérdezte, hogy milyen beszédet várnak tőle. Egy ismeretlen arc szólította meg, és kérte, hogy beszéd helyett inkább énekeltesse meg a tömeget, mert jobb, ha az emberek aktívak, mintha csupán reagálnak egy beszéd csúcspontjaira. Elvégre ebben is van gyakorlata, hiszen valamikor egy rock-zenekar énekese volt és előfordult, hogy annyira megénekeltette a közönséget, hogy kishíján zendülés tört ki a helyszínen. Most is éppen erre lenne szükség.
Közben a tömeg halkan énekelni kezdte a „Szállj, gondolat”-ot. „Már megint…- mondta valaki a színpadon – mostanában mindenhol ezt éneklik, lassan elcsépelt lesz és elveszti minden hatását”. A Férfi ekkor kiállt a színpad szélére, felemelte két kezét, mire a tömeg elhallgatott és feszülten figyelt. A Férfi hátranézett a színpad sarkában ülő zongoristára és fejével intett neki. A zongorista játszani kezdett egy finom akkordsort, majd még egyszer, majd még egyszer. A Férfi pedig örömteli borzongással figyelte, ahogyan a tömeg, anélkül, hogy ő bármit vezényelt volna, suttogni kezdett: „Madarak jönnek, madarak jönnek, fekete könnyel megvéreznek…” Egyszer ott volt a dal szerzőjének kamaraestjén, ott tapasztalta ezt először, nézőként, hogy a felhangzó akkordokra a hallgatóság önkéntelenül is elkezdte a dalt és ez az emlék azóta is felkavarta, ha rágondolt.
Nyert ügye volt, miként a lázadásnak is. Nem tudta, ki adott a kezébe egy mikrofont, de énekelni kezdett, úgy, mint 42 évvel korábban, tizenévesen, amikor annyira megragadta őt és zenésztársait ez a dal, hogy aznap, amikor meghallották, rögtön meg is tanulták. „Valaki mondja meg, milyen az élet…” A tömeg egyetlen tiszta szólamban követte őt, majd együtt üvöltötték: „Valaki mondja meg, miért lesz gonosszá…”Aztán újra jött a madarak jönnek-rituálé, majd újra együtt üvöltöttek, hogy „valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt”.
A harmadik versszaknál azonban becsúszott egy váratlan hiba, ami annak idején soha nem fordult volna elő. A Férfi nem talált vissza a suttogás után az eredeti hangnembe, egy hanggal feljebb ment, mielőtt azonban kétségbeesett volna, hallotta, hogy a tömeg is feljebb vitte és az utolsó sorok – „De apám azt nem mondta, miért nem e földön, apám nem mondta, mondd, miért?” – már a felkelés diadalordításává váltak.
A Férfi nem tudta, hogy a színpadon áll-e még, vagy már magával sodorta a sokáig, nem is törődött vele. Az üvöltő forgatagban már csak az járt a fejében, hogy mit üzenjen a harmadik, most születő nemzedéknek, és nem volt képes másutt keresni, mint ugyanebben a darabban, ami számukra olyan volt, mint egy soktételes vallásos himnusz. De nem kellett sokáig keresnie, mert rájött, hogy csakis egyetlen üzenet létezhet: „Mi arra születtünk, hogy a Föld sebeit begyógyítsuk életünkön át…”
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.