GNL911

1.

Egy valaha volt ifjúsági tábor mentén vezető sínpár mellett támolyog szinte alvajáróként egy rövidre nyírt hajú fiatal lány. Messziről hallom a vonat érkezését, a lány láthatóan nem hallja vagy nem akarja meghallani. Nincs más hátra, mint elrántani őt a sínek mellől az utolsó pillanatban. Sikerült megmenteni őt, de a vonatkerekek szikrái belém csapnak, és mivel félmeztelenül vagyok, megégetik a mellkasomat.

A lány hosszú, szenvedélyes csókkal jutalmazza az életmentést, és azt, hogy végre visszakapott, húsz év után. Hitetlenkedésemre felfedi kilétét, azt állítja, hogy egyszer házasságot ígértem neki, ami kizárt, mert soha nem ígértem házasságot senkinek úgy, hogy valóban ne vettem volna el. Ráadásul nem is hasonlít arra a lányra, akinek mondja magát, és állítása korát tekintve is lehetetlen. De nem vitatkozom vele. Mikor látja sérülésemet, bevonszol egy faházba, amelyben csak egy ágy, egy szék és egy tükrös sminkasztal van. Felkapja az asztalról az első keze ügyébe kerülő krémet és beken vele, amelytől az egész mellkasom vérvörös lesz és égni kezd. Ettől sem esik kétségbe, felkap az asztalról egy borotvát és leborotválja a mellkasomat, amit még soha nem tettem és nem is tennék soha. Közben kopogtatnak az ajtón, belép egy tucatnyi turistának látszó ember egy idegenvezetővel, aki elhadarja, hogy ez a faház a híres, csúnya és köztudottan leszbikus színésznő nyaralójához tartozott és itt készült szerepeire. A lány most elárulja, hogy ezt ő pontosan tudta, ő volt a művésznő utolsó szeretője, mert mindig a nála sokkal fiatalabbakra bukott. Nekem pedig elegem lesz ebből a notórius hazudozóból, átverekszem magamat a tömegen, és elindulok a sinek mentén, amelyekről nem tudom, hová vezetnek.

2.

Családom történetét szeretném legalább száz évre visszamenőleg kutatni. Életem is elkísér, és jól teszi, mert csak ő kap erre engedélyt, én nem, nekem csupán a tanú szerepe jut, amikor hitelesíteni kell az általa aláírt kötelezettségeket, amelyeket magyar és orosz nyelven fogalmaztak meg. Sajnálom, hogy Életemre ezzel újabb terhet rakok, de ő lelkesen nekilát a hatalmas dossziék áttanulmányozásának, nekem még azt sem engedik, hogy melléje üljek és legalább én jegyzetelhessek. Közben megérkezik egy nagydarab, középkorú orosz nő, aki összes erejével magához ölel, háromszor megcsókol, ahogy náluk illik, és áradozik, hogy mennyire örül, hogy újra lát, végre folytathatjuk a hajdan félbehagyott küldetésünket. Fogalmam sincs arról, hogy ki lehet ő és milyen küldetésről beszél. Miután látja értetlenségemet, levezet az alagsorba, ahol egy olyan óvodán kell átmennünk, amilyenbe én is jártam és amelyet szívből gyűlöltem az ott uralkodó drill miatt. Az orosz nő végül egy vetítőbe visz, ahol a vásznon egymás után jelennek meg életem fontos helyszínei és emberei olyan képeken, amelyeket én magam sem láttam évtizedek óta, de még mindig nem tudom, hogy honnan ismer engem ez a nő és egyáltalán milyen közös küldetésünk lehetett. Életemtől és családtörténetemtől pedig egyre távolabb kerülök. Vagy mégsem?

3.

Tanítást vállalok több iskolában, kortárs történelemórákat tartok hátrányos helyzetűnek mondott gyerekeknek. Mindenhová hatalmas csomagokkal érkezem, tele gyümölccsel, amelyet szétosztok az órák előtt. Az utolsó helyszínre egy nagy aluljárón keresztül vezet az utam, öt, fekete bőrbe öltözött, rosszarcú kamasz jön szembe velem, akik durván röhögnek rajtam. Egymás között arról beszélnek, hogy a történelemtanárnőjük éppen most buktatta meg őket, de meg fogja ezt még bánni, már csak azt kell kitalálni, hogy hol, mikor és hogyan fogják megbüntetni, lehetőleg úgy, hogy ne derüljön ki és ne kerüljenek börtönbe. Próbálom magam függetleníteni az élménytől, megérkezem, de az iskola helyett egy ultramodern templomot találok. Érdeklődöm az oltárnál matató férfitól, hogy merre van az iskola, mire közli velem, hogy ez az iskola, a diákok elűzték a papot, a sekrestyést, mindenkit, és itt rendezkedtek be, alig várják, hogy megtartsam az óráimat. Ezen úgy megdöbbenek, hogy elejtem összes csomagomat, és szanaszét gurulnak a dinnyék, almák, narancsok….