GNL911

Felszállok a buszra, és miután sikerül egy működő jegykezelőt találnom, ülőhelyem is lesz. Mivel legalább húszperces útra számítok, előveszem könyvemet, Jack Kerouac-tól a Cody látomásait. (Erről a könyvről, amelyre 30 évig vártam, majd máskor).

Tőlem jobbra, az ablaknál, nálam néhány évvel fiatalabb, csendes asszony ül. Félúton felszáll egy bedrótozott nő, tőlem balra megáll, és agresszív orrhangon tudatja az utazóközönséggel összes felháborodását. Cégéhez felvettek egy fickót, aki helyett másik hatot fel lehetett volna venni, aztán meg holidéjen lévőfőnöke közölte vele, hogy elkezdhetik a hendóvert nélküle is, ráadásul mindezt egy néhány soros körímélben közölte, amelyben beosztottjait „kids”-nek szólította, ezt pedig a nő határozottan kikéri magának, elmúlt 33 éves és lehet, hogy a főiskolán ez a divat, de ő már tíz éve végzett. A hendóver mégis elkezdődött a bossz nélkül, rálőcsöltek olyan feladatokat, amiket az ellenségének sem kívánna, és a brénsztormingról a társaság fele el is késett, nem is tudja, mit képzelnek, hol vannak…

Egy ideig próbálom a nőt Kerouac-kal ellensúlyozni, miután tele a busz, és ő olyan szorosan áll az ülésem mellett, hogy esélyem sincs odébb menni, de aztán feladom, és már csak azt várom, hogy leszállhassak.

Közben a tőlem jobbra ülő asszony telefonja sms érkezését jelzi. Megnézi, majd rögtön hív valakit és zokogásba tör ki. Abban a pillanatban tudta meg, hogy valakije előző este 20:45-kor meghalt, de már egész éjjel nem tudott aludni, mert érezte, hogy ez bekövetkezik.

Leszállok, a síró asszony lassan lecsendesedik, tovább utazik. Az agresszív nő szintén leszáll, de változatlan hangerejű orrhangon folytatja tovább a cégnél zajló eseményeket. Már bőven lehagy és még mindig hallom. El is tévesztem miatta az aluljáróban a helyes kijáratot.