GNL911

A Színésznő éjszaka közepén hívta az Írót, hogy sürgősen találkozzanak, mert végre megvalósulhat közös filmálmuk, amelyet már húsz évvel korábban kitűztek maguk elé. A történet egy rettenetes kor által egymáshoz sodort emberről szólt, akiknek együtt kell küzdeniük a túlélésért, nem törődve múltjukkal, származásukkal, előítéleteikkel. Azért telefonált a Színésznő ilyen lehetetlen időben, mert akkor még egy idegen országban tartózkodott, és tudnia kellett, hogy mire reggelre hazaér, az Írót oda tudja-e hívni a találkozó színhelyére, mert a producer sürgős választ várt és ezt a lehetőséget nem lehetett elszalasztani.

Az Író természetesen kész volt reggel 9-kor ott lenni Budapest legpatinásabb kávéházának teraszán, és a Színésznő sem késett egy percet sem, a legegyszerűbb pólóban és farmerben, minden smink nélkül jelent meg, mert az Író előtt mert így mutatkozni. Csendes volt a tér, így máris beszélni kezdtek a nagy tervről, amelyből mindjárt egy interjút is akartak keríteni, hogy meglegyen a kellő felvezetés. Hamarosan azonban felfigyeltek rájuk, és egyre többen foglaltak helyet a közelükben lévő asztaloknál. A Színésznő, aki megszokta a reflektorfényeket, egyre nyugtalanabb lett, először csak az Író kezét szorította meg úgy, hogy az a férfinak szinte fájt, aztán az asztalon keresztül mindkét karjával átölelte, mintegy védelmet keresve. Az Író teljesen lebénult a Színésznő váratlan pánikjától, egyszer csak észrevette, hogy vér folyik le a karján. A Színésznő orrából dőlt a vér. Valaki orvosért rohant, de a Színésznő úgy, ahogy volt, felpattant, és magával vonszolta az Írót, nem törődve azzal, hogyan látják őt.

Az Író előtt is elsötétült a világ, nem tudta, hogy jutottak be egy színházba, ahol egy kamara fúvós zenekar éppen a Radetzky Marsch-ot gyakorolta, és az egész úgy tűnt, hogy az ő tiszteletükre játszanak. A Színésznő orrvérzése lassan elmúlt, ő maga is kezdett megnyugodni, és egy öltözőben roskadtak le. A tükrök által azonban szembesültek tépett-zilált önmagukkal, de az öltöző mosdójának csapjából egy cseppnyi vizet sem tudtak kicsiholni. Nem maradt más választásuk, mint levenni ingüket és saját verítékükkel megtörülközni, de közben odakintről egyre erősödő és gyorsuló lépteket hallottak. A Színésznő ismét megragadta az Író kezét, és átvonszolta az egyik tükör mögötti ajtón, amit csak ő ismert abból az időből, amikor még ebben a színházban játszott. Az ajtó egy föld alatti folyosóhoz vezetett, úgy tűnt, itt biztonságban lesznek. Útjukba azonban egy ajtó állt, amelyet könnyű szerrel kinyitottak ugyan, de az csak egy szűk, sötét szobába vezetett, ahonnan már tudtak tovább menekülni.

A Színésznő és az Író rettegve, reszketve bújtak össze, miközben egyre vakítóbb fények szűrődtek be láthatatlan réseken. „Mi lesz most velünk?” – zokogta a Színésznő. „Hát itt a nagy szerep, időt sem hagytak, hogy megtanuljuk, így lesz a leghatásosabb” – próbálta vigasztalni őt az Író, miközben jól tudta, hogy ez a valóság…