Egy ember, aki a halottakért feláldozza az élőket.
Egy ember, aki örökbe fogad egy halottat, az egyetlen reményt, hogy kilépjen élőhalott létéből. Hogy ember mivolta túlélje a megsemmisítő gyár napirutin-gépezetét, amelynek ő is rövid időre névtelen fogaskereke lett.
Egy ember, akinek rögeszméjévé válik egy ismeretlen fiatalembernek nyújtandó végtisztesség egy másik rögeszme szülte világgal szemben.
Egy ember, aki számára a békeidők halotti rítusa az utolsó kapaszkodó, amely fontosabb, mint egy reménytelen harc a szabadságért.
Egy ember, akinek beszél a neve: Ausländer. Idegen az új renddel szemben, idegen sorstársai szemében.
Egy film, amelyben nincsenek alakítások, csak arcok és életfoszlányok.
Egy film, amelyben nincsen aláfestő zene, csak mindent befedő hangháló az elsuttogott imádságtól a folyóba lapátolt hamvakig, amely alatt ott vergődünk valamennyien a nézőtéren, és azt sem tudjuk, hogy melyik szerepben.
Egy film, amelyben nincsenek dialógusok, csak életjel-mondatok, a szinkron jótékony harmóniája nélkül.
Egy film, amelyben nincsenek vizuális sokkok, láger-közhelyek, mégis úrrá lesz rajtunk a hideg csend, mégis keressük a sötétben egymás kezét, hogy megbizonyosodjunk békénkben.
Egy film, amely a pusztulást tükör által homályosan mutatja meg és mi mégis színről színre látjuk.
Egy film, amely testközelbe hozza az emberi pokol végső vermeit, és ránk zárja ajtaját, ha nem beszéljük el fiainknak.
(Nemes László: Saul fia, 2015)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
