GNL911

Őskövületeket találunk a házunk körül. Kezdetben csak kisebbeket, olyanokat, mint amilyeneket a Vezúvon is árulnak, később már egész csontvázakat, amelyekről nem lehet eldönteni, hogy emberi vagy állati maradvány. Fel sem merül bennünk, hogy ezeket, mint régészeti leleteket, le kellene adnunk egy múzeumnak. Saját örökségünknek tekintjük őket és mi fogjuk megfejteni a titkukat.

Néhány napon belül kétszer is hallottam a tv-ből a „Tavaszi szél vizet áraszt” című népdalunkat. Először Higany Fréditől, minden idők egyik legpompásabb pózőrétől, aztán pedig a Hamvasarcú Színésznőtől és a Parasztzsenitől egy nem minden történelmi tanulság nélküli szoc-reál filmben. Azt mondják, pusztító szerelem volt közöttük, és a Fiú abba (is) halt bele, hogy a Lány 56-ban elhagyta az országot. A Lánnyal 45 évvel e film elkészülte után találkoztam, miután végleg hazatért. Ő volt az egyetlen, akivel kétszer vettünk fel egy életmű-interjút, mert az első beszélgetésbe olyan hévvel vágott bele, hogy csodálatomban elfelejtettem a magnómat bekapcsolni, de másodjára ugyanolyan szeretettel és lelkesedéssel fogadott. Ha az utcán jött volna velem szemben, ebben a lezseren öltözött, nagy kerek szemüveget viselő hölgyben, akinek 66 évesen sem állt rosszul bronzvörösre festett frufruja, biztosan nem ismertem volna fel az egykori Hamvasarcút, számomra azonban most már csak így marad meg, ahogy elegáns kanapéján csupasz lábait maga alá húzva osztja meg velem élete titkait. Akkor ott valami ki nem mondott vonzalom született közöttünk, még éveken át rendszeresen beszélgettünk telefonon. Később tudtam meg, hogy pánikbetegségben szenved, de ennek soha semmi nyomát nem észleltem. Immár másfél éve halott, de ha látom egy-egy régi filmjét, mindig felidéződik bennem egykori riportalanyom, aki ennél jóval többet hagyott a szívemben.

Tanúja leszek egy maffia-gyilkosságnak, ezért a keresztapa – latin-amerikai külsejű és temperamentumú férfi – meginvitál házába, ahol mindenféle virágokkal ízesített ételekkel kínál, miközben gyönyörű lemezeket hallgatunk. Szívélyesen búcsúzunk és lelkemre köti, hogy ha legközelebb erre járok, keressem fel. Nem a levegőbe beszél, mert legközelebb még nagyobb lakomát csap számomra és már arra is hajlandó, hogy jótevői tevékenységéről, munkateremtéséről is beszéljen, akár magnóba is. Kár, hogy a legizgalmasabb kérdések előtt felébredek, mert már annyira feloldódott és bizalmába fogadott, hogy ezeknek sem lenne akadálya.

A szemközti drogériában féláron árulják a rajtuk maradt karácsonyi pipere ajándékcsomagokat. Előttem három vevő fejenként féltucatot vesz az akcióból. Lehet, hogy már jövő Karácsonyra spejzolnak be?

Vajon mikor minősíti az emberi jogok chartája zaklatásnak a folyamatos alaptalan ígéreteket?

Öregszem. A Let It Be LP-változatát csak a második versszak után ismertem fel egy kávézó háttérzajából.

Házibulit rendezünk egy folyamatosan táguló lakásban, amelynek nem is tudjuk megszámolni a helyiségeit. Egy panelkonyhában, amely természetesen szintén változtatja méretét és alakját, legidősebb Fiúnk készít egyszerre három serpenyőben fantázia-tojásrántottákat, körülötte többen másnaposan támolyognak. Az egyik szobában találkozom Exemmel, aki valójában nem is bulizni jött, hanem riportot készíteni erről retro-fílingről. Hatalmas bőröndöt cibál elő az egyik kanapé alól, amelyben könyvek, lemezek, újságok, fotóalbumok, de hétköznapi tárgyak is sorakoznak. Többségük közös életünk emléke, és Exem úgy gondolja, itt az idő, hogy másfél évtized után végre elosszuk őket. A kipakolás lassan megy, mert minden tárgyról valamelyikünknek eszébe jut valami, jó és rossz emlékek vegyesen, és hiába szedjük ki őket, mintha folyamatosan szaporodnának…

Vajon negatív gondolkodást tükröz-e, hogy egy cukrászdában „baljós szalagnak” olvasom a sajtos szalagot?

A sváb pékségben Karácsonykor hal alakú alpesi kenyeret sütöttek. Szilveszterre viszont egy olyan állat jött ki, amelyet lehet kutyának, de vadászgörénynek is nézni. Ez vajon minek a szimbóluma?

Szilveszter délutánjától folyamatos tűzijáték zajlott éjfélen át Óbudán. Minden fenyegetettségi fokozat ellenére nem volt terrortámadás, de nem is a forradalom fegyverropogását hallottuk.

Kimentjük a liftből az örökké viccelő afro-amerikai elnököt, aki néger liftesfiúnak álcázta magát, ezért kitüntetést kapunk. Költözni segítek az orrhangú csendes dalnoknak, de nem tudom a padlásszobába felvinni a bőröndjét, mert kijön a rejtett klausztrofóbiám. A ház olyan, mint utolsó otthonunk Finnországban, csak nem a tengerparton van, hanem egy síkságon, ahol egymás után épülnek az egyforma lakótelepek.

A házelnök azt mondta a kormányfőről, hogy „küzd, mint malac a jégen.” Pedig azt is mondhatta volna, hogy „lapít, mint süket disznó a búzában.” Amúgy meg látott-e már valaki jéghokis malacot?

Az új év első két estéjén két olyan tekintet nézett vissza ránk a képernyőről, amelyektől lehetetlen szabadulni. Az elsőn Eli Wallach ravasz, nyugtalan, szélhámos, mégis rémült szeme, amelyben minden benne van, ami a minden körülmények közti túléléshez kell. A másodikon pedig Johnny Depp dimenziók közti, álmodozóan is delejes nézése. „Lesz kit sorsa kéjre szán/s lesz, kit örök éjre tán”.

„A politika, akár milyen színű is, reklám kategóriába tartozik, jó lenne, ha meghallanánk az azon túli üzeneteket is” – mondja prédikációjában a plébánia fiatal papja a migráns-kérdés kapcsán. Ezt eddig is tudtuk. Továbbá azt is mondta a fiatal pap, hogy ne hagyjuk, hogy mások gondolkodjanak helyettünk. Csupán azt nem értettem, hogy miért Káin bűnéből vezette le a közömbösséget, arra hivatkozva, hogy a testvérgyilkos azt mondta: „Őrzője vagyok-e én az én testvéremnek?” Holott e szörnyű tett egy, a közömbösségnél súlyosabb bűnből, a féltékenységből eredt. Az pedig egy újabb kérdés, hogy Káin miért érezte úgy, hogy az ő áldozata kevésbé kedves az Úrnak, mint Ábelé? Miért is írta Baudelaire, hogy "Káin faja, törj az egekbe, / és döntsd le Isten trónusát!" ?

Leütök egy fiatalembert, mert ahhoz a nyálas sztárhoz mert hasonlítani, aki engesztelő misét rendelt a kárhozatra ítélt rockerek lelki üdvéért. Könnyen lehet, hogy ezt nemcsak álmomban tenném meg. Már csak azért is, mert sem külső, sem belső hasonlóság nincsen közöttünk szerencsére.

Egy jelenetre akartam felhívni új tanítványaim figyelmét az Aranypolgárból. Nem akartam ezúttal újra, sokadszor megnézni az amúgy megunhatatlan filmet, ezért csak a forgatókönyvét vettem elő. És a francia kiadású füzet pontosan annál a jelenetnél nyílt ki, amely egy rövid párbeszédben összefoglalja a bulvármédia lényegét. Jó érzés tudni, hogy könyveimmel együtt gondolkodunk.