„Tégy engem mintegy pecsétet a szívedre, mintegy pecsétet a karodra, mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai” (Énekek Éneke, 8.6)
Az emberi szeretet, a szerelem a földi lét utolsó mentsvára, amely nélkül élni nem lehet, de amely még a legszörnyűbb tragédiák, átélt szenvedések és borzalmak után is képes visszaadni az életbe vetett hitet.
Sokat idézték egykor Theodor Adornót, aki szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. A nagy német filozófus tévedett, hiszen nemcsak lehet, kell is verset írni, hogy az ember ember maradjon. Vajon lehetett-e szeretni a haláltáborok után, amikor a poklok túlélése már önmagában is csoda volt? Tudtak-e szeretni azok az emberek, akiket emberi mivoltukból kivetkőztettek, akik körül naponta tucatjával aratott a halál, akik sokáig (vagy életük végéig) nem tudtak megbékélni azzal a gondolattal, hogy miért ők maradtak életben, akik mindent és mindenkit elvesztettek, ha nem a lágerekben, akkor a háborúban, a bombázásokban?
Volt szerencsém közelről ismerni két holokauszt-túlélő családot. Az egyikben egy idős és egy fiatalabb házaspár tagjai tértek vissza Auschwitzból. Az idős férfi hosszú utolsó éveit ágyban, bénán töltötte, a fiatalasszony, aki deportálása idején 13-14 esztendős lehetett, soha nem heverte ki a lágert, gyermeke soha nem született és 42 évesen meghalt. A másik családban apa és anya a hazatérés után kezdtek új életet, két fiúk született, a szülők aktív, energiával teli öregkort értek meg, az apa 90 felett halt meg, az anya még él, de már ő is belépett a tízedik X-be. Nem ismerem találkozásuk történetét, az sem kizárt, hogy hasonlított Miklós és Lili love story-jára.
Lehet mondani Gárdos Péter családtörténetére, hogy „romantikus regény”, még akár azt is, hogy „érzelmes lektűr” (ezt hivatásos kritikus írta le jó nevű irodalmi lapban). Ismerünk napjainkban is olyan szerelmeket, amelyek levelezésből (netalántán e-mailezésből, csetelésből) születnek olyan emberek között, akiknek „normális körülmények között” aligha lenne esélyük arra, hogy találkozzanak. Minden körülmény (és a környezetük) is ellene szól, hogy egymásé legyenek, de ők mégis elég bátrak ahhoz, hogy belevágjanak. Miklósban és Liliben „csupán” annyi a közös, hogy mindketten zsidók, mindketten túlélték a lágert és a Nemzetközi Vöröskereszt révén Svédországba vitték őket gyógykezelésre, ám sok jóval egyikük sorsa sem kecsegtet. De mindketten élni akarnak és a boldogságot keresik. Így akadnak egymásra egy „véletlen” levélváltás során, és ismeretlenül is tudják, hogy megtalálták másik felüket. Vesztenivalójuk nincsen, minden boldog pillanat ajándék számukra. Pedig Miklósnak orvosa hat hónapot jósol, Lilit társnői óvják a 111 nőnek levelet küldő férfitól (egyikük féltékenységből mindent elkövet, hogy kapcsolatukat tönkretegye), de sem a távolság, sem a gyógyszanatóriumok szigorú rendje, sem a kölcsönös félelmek nem tudják őket elszakítani egymástól. A mostanság divatos szerelmes szomorújáték megfordul: Miklós meggyógyul, mert dolga van a Földön, nem vissza, hanem előre akar nézni. Fiúktól tudjuk a boldog végkifejletet: szüleinek 52 közös évet adott a sors.
Gárdos Péter regénye, a Hajnali láz, egy csodálatos szenvedély története, öt évvel ezelőtt jelent meg először, de csak tavaly került igazán a figyelem középpontjába, a megfilmesítés kapcsán. Az író le sem tagadhatja, hogy filmrendező, annyira képszerűek, plasztikusak a leírásai, az élet örömeit újra megtapasztaló, utolsó reményüket is elveszítő túlélők vagy az orvosok portréi (mivel még nem láttam a filmet, Lindholm doktort egy kicsit olyannak képzelem el, mint Max von Sydow…). Közben semmi törés nem érezhető a fiú narrációja és a párbeszédek, a levelek felidézése között, mintha ő maga is ott lenne közöttük. És bár tudjuk, hogyan végződik a történet, hiszen ezt a szerző puszta léte elárulja, mégis letehetetlen, izgalmas és megható minden oldala, felesleges könnyzacskó-támadások nélkül. És akadnak mosolyt fakasztó jelenetek is, a férfias ugratásoktól a heringimádó Kronheim Emil rabbi „áldásos” tevékenységéig.
A Hajnali láznak nem csupán az a tanulsága, hogy nincs olyan pokol, amelyből nem lehet visszatérés, nem csupán az, hogy soha ne felejtsük el a haláltáborokat, mert bármikor felbukkanhatnak olyan szörnyetegek, akik ismét felállíthatják őket, de leckét kapunk emberi szolidaritásból, barátságból, a hit erejéből egyaránt. És arra is tanít a könyv, hogy kérdezzük szüleinket, amíg lehet, egy olyan korról, amely egyre távolodik és amelyet a minket körülvevő világ hajlamos átértelmezni, rosszabb esetben tisztára mosni, vagy akár letagadni.
Amikor tavaly Szüleimet, akik kiskamaszként viszonylag szerencsésen vészelték át a 20. század legsötétebb éveit, 60. házassági évfordulójukra megleptem egy kis családi könyvvel, amelyhez akarva-akaratlanul elbeszélésekkel, fotókkal, régi levelekkel ők maguk adták az alapanyagot, tudtam, hogy korántsem lezárt könyvről van szó. Azóta sok mindent elmeséltek, lassan, de biztosan gyűlik az anyag, tovább bővül a kép mindannyiunkról. És tudom, hogy sok mindent elszalasztottam annak idején Nagyanyáimtól, csupán foszlányok maradtak meg bennem tőlük a múltból, amelyeket néha Szüleim emlékei kiegészítenek. Ma még nem publikus ez a könyv, valószínűleg a jelenlegi formájában nem is lesz az soha, de ki tudja, egyszer ez a „privát történelem” is egy tanulságos mozaik lesz azok számára, akik tudnak és akarnak tanulni múltunkból.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.