A Gombafejű Pudlikkal találkozom egy kollégiumi szobában, abból az időből, amikor még hárman éltek közülük. Egy olyan avítt, szürke szalagos magnón, mint amilyen annak idején nekünk is volt, megszólalnak a dalaik eredeti masterjei, köztük a Hello, Goodbye vokáljai, minden egyéb hangszerelés nélkül. Az egyik szólam hiányzik, és én azt rögvest fejből pótolom a Fiúk nagy megelégedésére, de a saját hangomon, nem a hiányzó Elsőén.
Blues-költő barátom, egykori kollégám bemutat nekem egy szőke, ezerszeplős énekesnőt, akit még sosem hallottam. A lány fantasztikus előadását olyan lelkesen megtapsolom, hogy ő leugrik hozzám a színpadról, mindenki előtt szenvedélyesen szájon csókol, és megígérteti velem, hogy hamarosan újra látjuk egymást. A napokban meghalt egy énekesnő, aki ugyancsak csupa szeplő volt, igaz, vörös hajú, és barátom ismerte, én személyesen sosem találkoztam vele. Próbálom elhessegetni a kettejük közötti hasonlóság képét.
Egy vonaton utazom, ismeretlen arcú zenészek között, és a 70-es évek európai progresszív rockjáról beszélgetünk. Hárman vannak, hamarosan kiderül róluk, hogy ők a hókuszpókuszos hollandokat személyesítik meg, csak éppen megfelelő gitárost nem találtak eddig, de mostantól nem is keresnek, mert én leszek az. Nincs időm szabadkozni, hogy igazából én csupán basszusozni tudok valamennyire, meg néhány akkordot akusztikus gitáron, mert az egyik folyosói szekrényből elő is vesznek nekem egy gyönyörű elektromos gitárt. Amikor erősítés nélkül elkezdtem próbálgatni a híres riffet, amellyel egykor Nagyfiam születését is köszöntöttem, úgy érzem, a húrok megszólalnak akkor is, ha hozzájuk sem érek, elég, ha csak rájuk nézek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
