GNL911

A Szajna balpartján, néhány lépésre a Sorbonne-tól, a Rue Bucherie 37 alatt található Párizs egyik legkülönlegesebb könyvesboltja, a Shakespeare and Company. A középkori kis épület, amelynek ablakai a Notre Dame-ra néznek, mintha az angolszász világból csöppent volna oda.

1951-ben alapította a kommunista George Whitman az „igazi olvasók”, író- és költőjelöltek számára, akik közül máig több mint 20 ezren találtak itt befogadásra. A boltot, amelyhez nemrégiben egy irodalmi kávéház is csatlakozott, ma már az alapító lánya, Sylvia vezeti, szigorúan az apja szellemében.

„Nincs szükség arra, hogy utazz, a világ idejön hozzád” – mondta George a lányának és valóban így van. Az első emeleten, ahol az angol nyelvű kötetek sorakoznak, a Föld szinte minden nemzetének tagjaival találhat az odalátogató, aki még zenét is hallgathat, sőt, akár maga is játszhat, mivel egy zongora a rendelkezésére áll.

„Apám mellett dolgozni hihetetlen örömforrás volt. Hitt a közösségi életben. Az ajtók hét napból hétben nyitva álltak. Egyszer még egy betérő ismeretlenre is rábízta az üzletet. Bízott az emberekben. Hasonlított Dosztojevszkij Félkegyelműjére, vagy inkább Cervantes Don Quijotéjára” – jellemzi Sylvia az apját.

Mint a róla hamarosan megjelenő könyvből kiderül, George Whitman élete valóságos regény volt. Újságírói diplomát 1935-ben Bostonban szerzett és végigjárta a nagy válság idején az Egyesült Államokat, Mexikót és Közép-Amerikát, járt Grönlandon és Ázsiában. Párizsba 1945-ben érkezett. A bolt első neve Mistral volt, a jelenlegire 1964-ben változtatta, Shakespeare 400. születésnapja tiszteletére, egyben felelevenítve az eredeti bolt nevét, amelyet Sylvia Beach nyitott meg 1919-ben nem messze innen, a Rue de l’Odéon 12-ben, amely többek között arról híresült el, hogy elsőként adta ki James Joyce Ulysses-ét 1922-ben. Idejárt annak idején az amerikai „elveszett nemzedék”, Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein. Whitman viszont a „beat-nemzedéket” vonzotta, de nemcsak őket: Lawrence Ferlinghetti, Allen Ginsberg, és Gregory Corso mellett – ez utóbbi egyszer meztelenül olvasott fel két rendőr őrizetében Wright mellett megfordult itt Richard Wright, Anais Nin, Ray Bradbury és Julio Cortazár is. A maiak közül Martin Amis, Paul Foster és Nathan Englander vendégeskedett is, ez utóbbi itt tartotta az esküvőjét is.

Az irodalmi összejöveteleket általában hetenként tartják és a lényegen az sem változtat, hogy a régi írógépek mellett megjelentek a laptopok, a mobiltelefonok és a wifi.

Ingyen éjszakai szállásra is számíthatnak továbbra is a rászorulók és a falról sem tűnt el a régi mottó, amely arra figyelmeztet, hogy „fogadd be az idegeneket, incognito angyalok lehetnek.”

„Amikor kicsi voltam, apám azt szokta mondani, hogy testvéreim vannak szerte a világban – emlékezik Sylvia – Tumble-Weed-eknek nevezte őket, azoknak a fácskáknak a neve után, amelyeket a sivatagi zónákban ide-oda ültet a szél.”

Az 50-es években főleg az USÁ-ból jöttek azok, akik a maccartizmus, a rasszizmus elől menekültek, a 60-as években a feministák és azok a diákk, akik a 68-as kontesztációk során vonzónak találták Whitman utópista szocializmusát. A 70-es években főleg azok fordultak itt meg, akik Indiába vagy Katmanduba akartak menni. A 80-as, 90-es években a hátizsákosok domináltak, ma azok a fiatalok, akik éppen hogy befejezték az egyetemet és még nem tudják, merre irányítsák sorsukat.

A Shakespeare and Companyban mindenki, minden kötelezettség nélkül olvashat, de aki több napig marad, annak két órát dolgoznia kell az üzletben, el kell olvasnia egy könyvet és le kell írnia a rövid életrajzát, amit megőriznek.

„Úgy alkottam meg ezt a boltot, ahogy az ember megír egy regényt: minden szobát, mintha egy fejezet lenne, szeretem, hogy az emberek úgy nyitják ki ajtóit, mint egy könyv lapjait” – mondta George Whitman, az alapító.