Hányszor gondoljuk – akár naponta is – hogy milyen jó lenne, ha az emberek tudnának olvasni egymás gondolataiban. Megspórolnának egy sor felesleges szócséplést, még több félreértést – mert a kimondott szónak sokszor nagyobb súlya van akkor, ha nem ugyanazt értjük rajtuk, mint az, aki kimondta őket. Máskor meg az jár az agyunkban: „még szerencse, hogy nem tudnak olvasni a gondolatainkban”, mert ha kiderülne, hogy éppen mire gondolunk, akkor ott fű nem nőne.
A lényeg viszont talán az, hogy ki áll velünk szemben gondolatolvasóként.
Olyan embereknek, Pároknak, Társaknak, nagyon mély érzésű Barátoknak, akiknek belső hullámaik azonos rezgésűek, akik kölcsönösen beengedték egymást saját aurájukba, szinte természetes ez a „metanyelvi kommunikáció”, hiszen képesek a másik agyával, szívével, lelkével gondolkodni. „Gondolhatok bármit, előbb mondod ki” – énekelte hajdan az LGT. Párommal számtalanszor éltük át ezt az érzést, és utána nagyot nevettünk, mert tudtuk, hogy a másik ezt fogja mondani. Ennél még erősebb, intenzívebb érzés, ha a szavakat már teljesen félretehetjük: elég egy összenézés, egymás kezének alig érezhető megszorítása, egy apró, de annál többet mondó ölelés…
Akik ennyire „egyívásúak”, azoknak titkolózniuk is nehéz, hiszen a másik rögtön megérzi, ha másutt járnak a gondolatai, vagy ha valami baj van. Persze ez igazából nem káros, sőt, ezáltal ugyanis sokkal könnyebben kibeszélhetik magukból azokat a dolgokat, amelyeket esetleg két kevésbé összehangolt ember a szőnyeg alá söpörne.
Egy gyógyítónak pedig, mint amilyen Párom is, a „gondolatolvasás”, a tőle segítséget kérőre való ráhangolódás – amit nevezhetünk egyszerűen erős empátiás készségnek is – jószerével szakmai követelménynek is tekinthető. Az ő esetében a gondolati kommunikációnak nélkülözhetetlen szerepe van abban, hogy a gyógyulni vágyó megnyíljon, és szabad folyást engedjen önmaga feltárásának, akkor is, ha ez esetleg fájdalmas perceket okoz neki, de megteheti az első lépéseket a gyógyulás felé.
A gondolatolvasás tehát csodálatos dolog, amíg javunkat, gyógyulásunkat, testi-lelki-spirituális kiteljesedésünket szolgálja. Egyébként pedig mindannyiunknak jogunk van belső világunk védelmére. Egyik legkedvesebb könyvemben, Jules Verne Nemo kapitányában a Nautilus rejtélyes parancsnoka rendszeresen kitalálta kéretlen vendégei gondolatait, ő azonban nem engedett behatolni saját szférájába. Visszaélhetett volna ezzel a helyzettel, de nem tette, annál sokkal nemesebb lélek volt. Vajon azok, akik manapság a mások gondolataiban való olvasást tűzik ki maguk elé célul, hasonlóan nemes lelkek-e?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
