GNL911

Egy magányos angol muzsikus, aki valamikor a 60-as évek közepén, miután kiszuperáltatta magát a Királyi Légi Erőből, ráállt egy zenei útra és arról azóta sem tért le. Egy magányos angol muzsikus, akit nemcsak a zeneértők és a modern költészet kedvelői, hanem a szakma is tisztel és nagyra becsül. Egy magányos angol muzsikus, akinél jobban nem sok mindenkire illik, hogy kortalan és portalan: Roy Harper.

 A lemez címe akár önéletrajzinak is tekinthető, hiszen a manchesteri születésű Harper (1941. június 12) édesanyja fia világra jötte után néhány héttel meghalt, mostohaanyja pedig fanatikus Jehova Tanúja volt, amellyel sikerült fiával egy életre megutáltatnia minden vallást. Sokkal jobb hatással volt rá 12 éves korában angol irodalom-tanárnője, aki bevezette az angol költészet, különösen Shelley, Keats és Wordsworth írásainak rejtelmeibe. Az otthontól való menekülés miatt jelentkezett 15 évesen a légi erőhöz, de gyenge fizikuma miatt nem kaphatott pilóta-kiképzést, ezért irodai munkára ítélték. Ez alól már csak úgy tudott kibújni, hogy elmebetegnek tetette magát (saját bevallása szerint ez nem is esett olyan nehezére), és igaz, hogy emiatt egy kis ideig sárga házba zárták Lancasterben, de innen is meglépett a fürdőszoba-ablakon keresztül – egy szál pizsamában. Később akadt egy kis börtönélménye is: közbotrányokozás címén kasztlizták be, mert felmászott egy vasútállomás toronyórájának a tetejére. Persze addigra már elég tűrhetően gitározott, verseket is írt, és így 1966-ban, amikor elkészült első albuma, a Sophisticated Beggar, már ott állt teljes fegyverzetben a közönség előtt.

Bár azokban az évben sokan akadtak Angliában is, akik akusztikus gitárral adták elő saját dalaikat, de a szőke, szakállas, vékony dongájú Roy-nak nem sok köze volt a „folk-trubadúrokhoz”: nála ugyanis a gitár nem csupán a strófákat kísérő háttérhangszer lett, hanem kifinomult komponálási eszköz, amely a blues, a rock, a brit szigetek népzenéjének, néha keleti muzsikák elemeiből egyedülálló, tiszta csengésű futamokat szült kezében verseihez. És a játékstílus, amely egyszerre volt lírai és harciasan erőszakos, ugyanúgy „különös ismertetőjele” lett, mint magas, semmilyen hajlítástól vissza nem riadó hangja. Azon kevés akusztikus gitárosok közé tartozik, akiknek a hangzását is azonnal fel lehet ismerni! Ezek után érthető, hogy a nem kevésbé tehetséges kortársak már a korai időszakban is szinte keresték a lehetőséget, hogy vele játszhassanak. Köztudott barátsága Jimmy Page-dzsel – Harper számtalanszor koncertezett együtt a Led Zeppelinnel, amely dalt is írt róla (Hats off To (Roy) Harper), de a Page Roy számos lemezén muzsikusként is szerepel – valamint az is, hogy énekel a Pink Floyd Wish You Were Here című albumán, és ennek nyomán a mai napig gyakran felcsendül Dave Gilmour gitárja az ő munkáiban. Az már kevésbé közismert, hogy olyan nagyágyúk is vállaltak mellette „stúdiózenészi” feladatokat, mint Keith Emberson, Paul McCartney, Bill Bruford, Alvin Lee, Keith Moon, vagy Ian Anderson, aki az ő külsejéről mintázta meg Aqualung halhatatlan alakját, és az idén nyáron együtt turnézott Harperrel, tőle szokatlanul szerényen háttérben maradva fuvolájával. Így születtek meg az 1970-es években rock olyan tartós értékei, mint a Flat Baroque And Berserk (1970), a Stormcock (1971) Valentine (1974), vagy a HQ (1975). Akkortájt még filmezni is meghívták: a Valerie című, nálunk is bemutatott erkölcsi példázatban Roy a főszereplő lány zenész szerelmét alakította, énekelt is benne, később azonban legszívesebben letagadta volna ezt a szereplését...

Amikor a következő évtizedben „a nagy zenei depresszió” során zenészek tucatjai fordultak ki magukból, és néha még a legjobbak is minden eszközzel próbálták megtartani a közönség kegyeit, Roy Harper egyike volt azon keveseknek, akik továbbra is önmagukat és önmaguk legjavát adták. Így született meg 1982-ben a Work Of Heart című albuma, és rá két évre annak „ikerlemeze”, a Born In Captivity.

E két Harper-albumot gyakorta együtt emlegetik, 1989-ben együtt is kiadták őket egy dupla CD-n. Szorosan összetartoznak ugyanis: a Born In Captivity-n hallható dalok többsége ugyanis azoknak a kompozícióknak a demo-felvétele, amelyből a Work Of Heart anyagát (egyes Harper-hívek szerint túlságosan is) meghangszerelték. Csakhogy Harper egy szál magában is úgy tudta ezeket a dalokat megszólaltatni, hogy – miközben készült a Jimmy Page-dzsel közösen írt és előadott sci-fi rock-operára a What Ever Happened to Jugulára? - megajándékozta közönségét ezekkel a szűz darabokkal. Eredetileg mindössze 830 példányt készített belőle, és azokat koncertjei közönsége vehette meg a helyszínen, a felvétel híre azonban elterjedt, és, mint Harper maga írta egyik visszatekintésében, belefáradt abba, hogy mentegetőző leveleket küldjön a rajongóknak, mely szerint elfogyott a készlet.

Kár lett volna, ha a lemez szűk körben marad, mert így, szemben a több elektronikával megszólaló, pszichedelikus hatásoktól sem mentes Work of Hearttal, a Born In Captivity a muzsikus lecsupaszított őserejéről tanúskodik. A nyitódal, a Stan játékos érzelmességgel szól egy barátságról, a Drawn To The Flames-ben a tétova szerelem és a megtartó bizonyosság szólal meg halk határozottsággal. Az Elisabeth-et akár reneszánsz kosztümben is elő lehetne adni. A befejező, közel 20 perces, hattételes, témáit rondószerűen visszahozó mű, a Work of Heart ékesen példázza, hogy egy hang és egy intim hangszer micsoda gazdagsággal képes megszólalni. Az első és utolsó tétel, a No One Ever Gets Out Alive jól megférne olyan korai Zep-dalok mellett, mint a Friends, vagy az Over The Hills and Far Away – elvégre kölcsönhatás is van a világon. A Messiás-várás és a bálványimádás csapdái után, amelyben Jézus és Elvis „egy gyékényen árul”, következik a romantikus-egzotikus Two Lovers In The Moon, majd a szigorú blues-akkordfogásokból szárnyaló magasságokig eljutó We Are The People folytatja. Az All Us Children gitárfutamaiban harangzúgás és sivatagi kígyók kúszása találkoznak, miközben a tétel izgalmát a gitár által diktált ritmus és az ének tempója közötti feltűnő elcsúszás adja. Ezután tér vissza a We Are The People ölelése, majd a No One Ever Gets Out Alive finálévá válik.

 Roy Harper azóta is szorgalmasan készíti felvételeit és élményszámba mennek koncertjei. Legutóbbi stúdiólemeze a 2013-as Man and Myth volt, Kiváló élő albuma volt 1993-ban az Unhinged). Hogy hazai vonatkozást is említsünk: még a 80-as években a Magyar Rádió leadta az addig megjelent összes albumát, Dolák-Saly Róbert szerkesztésében, akinek saját dalain is erősen érződik Roy hatása. Az     útjára lépett fia, Nick is, több lemezen, sőt színpadon is játszottak már nemegyszer együtt. Az öreg Harper megkapta MOJO zenei folyóirat és a BBC életmű-díját, miközben kiadták dalainak a szerző magyarázataival ellátott szövegkönyvét. 2011-ben 70. születésnapján a londoni Royal Festival Hall-ban köszöntötték. Aligha teszi fel neki valaki azt a buta kérdést, hogy érdemes volt-e ezt az utat végigjárni.