GNL911

Minden idők számunkra legdöbbenetesebb magyarországi Hair-előadásán egy kilencedik hónapos várandós szép fiatal nő ült mellettünk a Belvárosi Színház harmadik sorában. Vajon tudta-e, hogy milyen nyers, sokszor dübörgő zenével kísért estére jött? De nem menekült el, mert biztosan megérezte a szabadságvágynak ezt a féktelenül jó energiáját és talán a születendő gyermek is úgy jön a világra, hogy első pillanatától tudja: tennie kell az igazi Vízöntő-korszak eljöveteléért, a béke és a szeretet univerzális jelenlétéért.

Úgy hirdették meg az előadást, hogy „először Magyarországon az eredeti Broadway-musical”. Kétségtelen, hogy közelebb állt hozzá, mint Milos Forman maga módján zseniális filmjéhez, de azért jócskán kapunk félreérhetetlen áthallásokat, és visszaköszönnek a 80-as évek Vietnam-filmjei, sőt, maga a Forman-filmre is többször utalnak, amikor Bergernek nekiszegezik a kérdést: „Miért nem cserélsz Claude-dal ruhát?”. Az elején mintha elhatárolódnának a torokszorító befejezéstől, mintha poénra vennék az egész hippi-korszakot a maga naivságával együtt, aztán a végén mégis úgy szól a The Flesh Failures/Let The Sunshine In, hogy hang nem jön a torkunkon. Mert tulajdonképpen mindegy, hogy Claude vagy Berger hal meg abban a mészárlásban, amelybe a „haza” szerepében tetszelgő állam küldi. Tulajdonképpen mindegy, hogy egy úri partin, vagy csak úgy jókedvből hangzik el a szabad önazonosulás himnusza, az I Got Life. A 3-5-0-0 hátborzongató akkor is, ha egy laktanyában a napiparancs-kihirdetést zavarja meg, és akkor is, ha megjelenik a lelki szemeink előtt a maga valóságában a színpadon stilizált szennyes háború. Az is mindegy, hogy kábítószeres utazás, vagy valóságos rémálom háttere a Walking In The Space, de az előbbiből legalább fel lehet ébredni és jó felébredni. Claude ugyanúgy nem kap kiképzést, mint az eltévedt Berger, és a dzsungelben is csak emberként képes viselkedni, nem katonaként, az ellenség mégis a katonát öli meg, aki pedig nem is létezik. Mert a létszám, a betervezett hivatalos veszteség a fontos a gépezetnek.

Az előadás végén a színészek láthatóan keresték és meg is találták tekintetünket. A Hair és ’68 szelleme alakváltozásaival együtt él és itt jár közöttünk, jó, hogy még meghalljuk lépteit – generációs szakadékok felett szívritmusunkkal egyensúlyozva. A mellettünk ülő szép kismamának pedig kívánjuk, hogy gyermeke lelkében mindig süssön a napfény.

Hazatérésünk után még egy darabig nyugvópontokat kerestünk Életemmel, hogy az év utolsó éjszakáján álomra hajtsuk a fejünket. Neki sikerült előbb a lecsendesedés. Egy darabig némán feküdtem mellette, aztán rájöttem, hogy úgysem tudom lehunyni a szememet, míg ki nem írom magamból ezeket a mondatokat.