GNL911

A csillagszemű énekesnő búcsúlevelet tett közzé a Facebookon: „Végre megszabadultok tőlem”. Hamarosan megtudtuk azonban, hogy megmentették az életét a túladagolástól. De meg tudja-e valaki menteni őt önmagától, gyógyíthatatlan boldogságkeresésétől és önazonosság-zavaraitól? Valamikor azt az álmot dédelgettem magamban, hogy eljön hozzám, és elviszem őt oda, ahová csak akarja. De azt a pillanatot már egyikünk sem tudja és nem is akarja visszahozni.

Valaki a nevemben jelszómódosítást kér. Lassan az internet mondja meg, hogy kik vagyunk?

Halálra rémült arccal lép ki a liftből a bájos, szemüveges kínai lány, hátrahőkölt, amint megpillant. Remélem, csak alfa-állapotából riadt fel és nem az én látásom volt ennyire elborzasztó.

Képzettségem és érdeklődési köröm alapján egy álláskereső portál karosszéria-lakatosi munkát kínált nekem az Opelnél. Most már biztos hogy pályát tévesztettem, vagy olyan tudás birtokában vagyok, amiről én magam sem tudok.

Életemmel lassan teljesen eggyé válunk. Korábban, ha egy nagyon feszült filmet láttunk, ő képtelen volt utána elaludni, mert teljesen átélte, én viszont még a legkeményebbet is helyre tudtam tenni azzal, hogy „ez csak mozi”. Mostanában viszont már szinte elviselhetetlen számomra egy-egy idegtépő jelenet, szeretnék mielőbb túl lenni rajta, annyira átélem.

Meglátogatom 13 éve halott, gyerekkorától izomsorvadásban szenvedő barátomat, aki gyógyultan, lefogyva, saját lábán járva jelenik meg. Előbb érek lakásába, mint ő, de van kulcsom, bemegyek. Amikor megérkezik és az ajtóból üdvözöl, nem megyek elé, mert tudom, hogy nem szereti, ha látják, amíg székkel együtt közlekedve kínlódik. De egyszer csak könnyedén belép. „Elegem volt a nyomorék életből, megműttettem magam” – közli velem elégedetten. Amikor még élt, akkor is többször álmodtam róla, hogy meggyógyult, talán lelkifurdalásom volt amiatt, hogy nem tudtam rajta segíteni.

És még mondják, hogy az idősödő emberben nem fejlődhetnek ki új képességek! Én egyre több tojásból álló rántottát tudok egyben megfordítani!

Egy cirkuszgálán két aranyszínűre mázolt, elképzelhetetlenül izmos férfi mutat be hajmeresztő erőgyakorlatokat. Rajtam a csodálat helyett valamiféle viszolygás lesz úrrá. Nem tudom eldönteni, hogy a produkció homoerotikus kisugárzása, vagy pedig egyfajta náci erőkultusz utánérzése okozza-e.

Egy koncerten csápolok, ahol a malomkerék-kezű gitáros és a betörőképű énekes utoljára lép fel. Annyira belefeledkezem a zenébe, hogy én maradok utoljára, de erre csak akkor eszmélek rá, amikor már minden villanyt leoltanak. Pedig be kellene jutnom az öltözőbe, mert otthagytam a kabátomat, benne az összes iratommal és pénzemmel. Reggelig ott bolyongok, nem találok egyetlen nyitott ajtót sem. Amikor kivilágosodik, látom, hogy a koncertterem templommá változott és éppen mise zajlik. A pap egy olyan szószékről prédikál, amelyet egy darura állítottak, ezáltal hol távolabbról, hol közelebbről hirdeti az igét a híveknek. Éppen a Tízparancsolatot idézi, amikor észreveszem, hogy egy férfi egy másiknak a táskájából kilop egy laptopot, kabátja alá rejti, majd sietve elindul vele a kijárat felé. El akarom kapni, de észrevesz, és elárulja, hogy szupertitkos ipari kutatások adatait szerezte meg, milliárdos üzlet, és ha futni hagyom, nekem is leeshet belőle néhány millió…

Felébredek, felkelnék, de nem tudok, mert gúzsba vagyok kötve és erőszakos hangú-arcú nő készül rám taposni. Az utolsó pillanatban kiszabadítom magamat, én kerekedek felül, de csak úgy tudom legyűrni, hogy fojtogatni kezdem. Csak akkor engedem el, amikor már sírva rimánkodik az életéért, és biztos vagyok abban, hogy örökre elment a kedve attól, hogy engem foglyul ejtsen…

Visszaszerzek egy szabadtéri lemezbörzén egy régi remek dupla bakelit-albumot, amely valahogy elkeveredett tőlem, de hiányzik belőle a poszter, ami eredetileg benne volt. Az árus azonban ehelyett valami folyékony sárga masszát önt bele a tasak mindkét felébe. „Úgy tudom, szereted a vanília-sodót” – mondja némi kaján mosollyal.

Egy Horthy-portrés fickó akar ismerősöm lenni a Facebookon, de pillanatok alatt kiderül, hogy csak azért, hogy „lebüdöskommunistázzon”. Pedig csupán véleményt mondtam az ifjú korom kedvenc zenekarán belüli nemtelen viszályról. Úgy látszik, manapság ennyi is elég a dicsőséghez.

„DIGITÁLIS szemléletű gyakornok wanted!” – napjaink magyar álláshirdetése.

Piac az ünnepek előtt. Valaki sokallja a pénzt a gyümölcsökért. „Hamarosan bevezetik a pengőt!” – mondja a vevő, mire az árus rávágja: „Mint 1946-ban”. Akkor kivezették, kissé viharos körülmények között…

Hobo Hármasoltárát nézzük. A közönség komoly figyelemmel hallgatja a dalokat, verseket, de pont az előttünk lévő sorban egy nő össze-vissza rázza magát minden jobb ritmusra, a helyhez egyáltalán nem illően, néha a legváratlanabb pillanatokban felkacag. A mellette ülő többször rá is szól, hogy az előadást figyelje. Csak az előadás után látom a nő valódi állapotát, ami hátulról, félsötétben nem látszott…

Új, cégtábla nélküli intézmény nyílik a közelünkben, bevisz a kíváncsiság. Emberek jönnek-mennek, többeken egyforma szürke öltözék. Benyitok egy szobába, ahol mindenki ilyen szürkében van, kivéve egy apró embert, aki a többiekkel ordít, majd felém fordul és hozzám vág egy ugyanolyan szürke ruhát, rajta egy hatjegyű számmal. Akkor értem meg, hogy ez tulajdonképpen egy börtön. Hirtelen lett rabtársaim között van igazi betörőképű, de nagyon jó arcú is, mindenesetre normálisan fogadnak, nem kérdezik, miért vagyok itt, de ők rögtön elmondják bűnüket. Van, aki ölt, van, aki gázolt, de olyan is van, aki a való világ elől menekült ide, mert itt legalább tiszták az emberi viszonyok. Belép egy nő, pszichológus, és kollektív beszélgetést kezdeményez. Amikor rám kerül a sor, és elmondom neki, hogy csak nézelődtem, úgy jöttem be, egy szavamat sem hiszi, gondolkozzon, mondja, biztosan elkövetett valamit. Miután semmi törvénybe ütköző bűn nem jut eszembe, csendben kiosonok a nyitott ajtón. A kapunál egy őrszerű figura megállít egy pillanatra, aztán kienged, de a lelkemre köti, hogy este 8-ra menjek vissza, mert a létszámellenőrzés szent és sérthetetlen. Biztos, ami biztos, felírja a számomat…

A nagyon magyar, svájci bejegyzésű üzletlánc egyik vidéki boltjáról elterjedt, hogy arab tulajdonos vette meg, aki letiltotta a karácsonyi dekorációt és a disznóhús árusítását. A hírből persze semmi nem igaz, de elterjedt és tudjuk, hogy milyen ereje van az első információnak. Kacag a máj, az uszítás visszalőtt. De a hideg ráz, hogy ilyen könnyen bedőlnek a legnagyobb baromságnak is…